Eredetileg rókának hívták őkelmét. Ám róka korában annyi rossz fát tett a tűzre, hogy ismerte már mindenki, mint a rossz pénzt. Megváltoztatta hát a nevét: Csilicsali Csalavári Csalavér lett. Az úrias új név mögött persze ugyanaz a furfangos, minden hájjal megkent csínytevő rejtőzik. Róla és családjáról – Csalavérné asszonyságról, Cselefendi úrfiról, Csalarózsi kisasszonyról – és a többiekről szól a mese.
Részlet a könyvből:
ELSŐ RÉSZ
„Nyakigláb halászmester, a gólya, nagyon nehéz mesterségre adta a fejét. Meg akart tanúlni számolni.
– Ugyan minek volna már az? – incselkedett vele a szitakötő. – Elég az egy szegény gólyának, ha a két lábát össze tudja számolni.
Nyakigláb mester öreg halászhoz illő nyugalommal rázta meg a fejét.
– Könnyű neked, mert téged még senki se látott szitát kötni. De a magamforma szegény mesterember tudja, hogy nem lehet a kétszerkettő nélkűl boldogulni. Igaz-e, Csupaszem szomszéd?
Csupaszem szomszéd, a béka éppen akkor ütötte ki a fejét a zsombék közűl, de vissza is kapta mindjárt s csak a vízből kuruttyolta ki, hogy ő nem járatos a világi tudományokban. Mert ő sose járt iskolába s ha járt volna is, mindig aludt volna a számtanórán.
– Már pedig én csak kenden tanúlok meg számolni. Megolvasom, hány lába van kendnek – erősködött a gólya.
– Nem vagyok én számológép, – köszönte Csupaszem a kitüntetést s úgy belefúródott az iszapba, hogy csak a két hátulsó lába maradt ki belőle.
– Elég ez nekem, – kelepelt vígan Nyakigláb. – Lehúzom én erről a papucsot mindjárt. Ke-le-pe, ke-le-pe, ki vele, befele!
S bizony Csupaszem béka nyilván nem varr több papucsot életében, ha egy karcsú vitéz hirtelen a feje búbjára nem koppant Nyakigláb mesternek. Aranysárga gúnyája volt neki, fekete bársonnyal kicsíkozva s olyan éles-hegyes kardja, akár a tű.
Mivel pedig éppen ezzel a karddal koppantott rá a mester fejebúbjára, de még a kardnak is a hegyével, Nyakigláb egyszerre eleresztette a békát s ijedten kérdezte: honnan hullott ez a parázs?
– Az én nevem Darázs Balázs, – mutatkozott be tisztességtudóan a karcsú lovag. – Még pedig zimmegi-zümmögi Darázs Balázs.
– No, ennyi erővel szurkáli-égeti Balázs Darázs is lehetne.
– Darázs Balázs, szolgálatjára, – tisztelgett a vitéz úr illendően a kardjával.
– Nem bánom én, ha Barázs Dalázs, ha Dalázs Barázs, csak ne hadonásszon az úr azzal a bolond szerszámmal. Inkább mondja meg: mi a mestersége?
– A mackóházi hajdúk hadnagya vagyok, – hajtogatta karcsú derekát Darázs Balázs.
– No, nagyra nőjjön az úr! Vagy izé, inkább ne nőjjön nagyra az úr, – pislogott Nyakigláb zavartan, – hát tán foglalni tetszett jönni az adó miatt? Szegény halászmester vagyok, alásan kérem, de olyan szegény, hogy egyebem sincs a rajtam valónál. De az se sokat ér, mert télen-nyáron egy gúnyában járok.”