Dörmögő Dömötör tekintetes úrnak rossz tele volt az idén. Az árvíz elöntötte a barlangját és elvitte minden bútorát, kocsiját, lovát, tehenét, ökrét, még a méhkasait is magával ragadta a hegyekről hömpölygő áradat. Dömötör úr és Zsuzsó asszony puszta életét, meg a kis Dömcit is csak bajjal tudta megmenteni. Mikor visszatértek barlangjukba, melynél az árvíz előtt előkelőbb nem volt egész Máramarosban, üres volt a szoba, üres az éléskamra, üres az istálló, ól, baromfiketrec, méhes, a gyümölcsös-kertnek is csak nyoma maradt, a gyönyörű almafákat, málna- és eperbokrokat tövestől kiforgatta az árvíz s elvitte valamerre. Hogy a szerencsétlenség teljes legyen, leégett az erdő is.
A sok csapásban az volt a szerencse, hogy a mackó uraknak télen nem kell elemózsia. Ők a telet alvással töltik s ilyenkor a mackó-iskola ajtajára is kiakasztják ezt a hirdetést:
„A nemzeti alvás ideje alatt szünetel a tanítás. Jó éjszakát!”
Dörmögőék is szereztek három zsupp szalmát, szétterítették a barlangjuk puszta földjén és leheveredvén, elszunnyadtak. Persze nyugtalanul aludtak. Zsuzsó asszony folyton hánykolódott és egyre morgott, hogy fáj a dereka meg a lapockája, ő nincs hozzászokva ilyen kemény fekvőhelyhez, a kis Dömci rugdalódzott, hol a papáját, hol a mamáját döfte oldalba, a tekintetes úr pedig ha fölébredt, a Sári szobalányt szidta, hogy rosszul vetette meg a derékalját, – pedig hol volt már akkor Sári! A cselédséget szélnek bocsátották, nem volt miből fizetni a bérét. Alig várta Dömötör úr a gyertyaszentelő ünnepét, amikor is, tudvalevően, a mackók kidörzsölik az álmot a szemükből és kisöprik a torkukat, hogy friss hanggal kezdhessék meg kedvenc foglalkozásukat, a dörmögést.
– Kedves párom, – mondotta Dömötör úr gyertyaszentelő után Zsuzsónak – én nem nézhetem tovább ezt a pénztelenséget, van két erős karom, elmegyek szolgálni. A keresetemet hazaküldöm nektek.