A Népek Meséi sorozat újabb kötete az észak-amerikai népek, indiánok, négerek, eszkimók, fehér telepesek, kanadai franciák ezerszínű mesekincsét foglalja magába.
Honnan-hogyan-miért jött létre a világ, a Nap, a Hold és csillagok, ki találta meg a tüzet, honnan ered a szél, a vihar és az állatok, ezekre a kérdésekre keres választ az emberiség, amióta benépesítette a Földet. A természethez közel élő emberek mesével próbálnak választ adni arra, amire nem találnak magyarázatot. Így keletkeztek az eredetmesék, a világot teremtő hősök mítoszai, s így az állatmesék is, melyekben az ugrabugra nyúl meg a gyenge teknős túljár a leghatalmasabb állatok eszén. A mesemondó szikla hangját először csak két indián fiúcska hallja, de később az egész falu körülüli a sziklát, sült hússal és tortillával kedveskednek neki, s a szikla elmondja nekik a rég volt idők történetét, a kezdeti korokét, amikor még a Nap földi asszonyt vett feleségül, s az erős indián férfi tartotta az eget, vagy a holló szabadította ki a Holdat és csillagokat egy öregember tarisznyájából.
Részlet a könyvből:
„Volt egyszer egy öreg halász. Annak volt egy felesége meg egy kisfia, akivel az isten öregségére megajándékozta.
Egy napon az öregember súlyos betegségbe esett. Elhívták hozzá az orvost, de már nem volt segítség. Pár nap múlva meg is halt az öreg halász; kevéske pénzükből szegényesen eltemették. Az asszony magára maradt kicsiny fiával. A nehéz munkát nem bírta a szegény asszony, és nem volt, aki kenyeret keressen.
Alig telt el két hét, hogy az ember meghalt, de már semmi ennivaló nem volt a háznál. Petit-Jean – mert így hívták a fiút – látta, hogy édesanyja restell a szomszédoktól kérni, és egy nap ezzel állt eléje:
– Édesanyám! Ha segítene nékem a bárkát a vízre ereszteni, elmennék én halászni.
– Fiatal vagy te még ahhoz, édes fiam – felelte az anyja. – Meg aztán elkaphat a déli szél, gyenge karoddal hogyan is bírnál akkor a partra evezni?
– Ne féltsen engem, édesanyám! Nem megyek messzire, és nagyon fogok vigyázni – ígérte a fiú.
Az anyja nem akarta kedvét szegni, segített hát levinni a csónakot.
Petit-Jean meg elindult a tengerre. A parttól nem messzire lehorgonyzott, és nekifogott horgászni. Alighogy a horgot bedobta a vízbe, már akadt is rá egy hal. Mikor kivette, a halacska megszólalt:
– Eressz engem vissza a vízbe!
– Tudod jól, hogy nem tehetem, hisz anyám meg én már három napja nem ettünk.
– Ha nem dobsz vissza, legalább vigyázz, hogy élve jussak ki a partra – kérte a hal.
Petit-Jean erre levetette a mellényét, és – gondolta, ezzel segít rajta – jól bebugyolálta a halacskát. Gyürkőzött az evezővel, hogy mielőbb kiérjen. De ahogy kibontotta a mellényt, látta, hogy a hal bizony elpusztult. Keserves sírásra fakadt Petit-Jean.”