A kötet meséi a cigány mesemondók szájáról lejegyzett történetek, amelyeket Sáfár Sándor tanító gyűjtött az Alföldön 1957-58-ban. Anyagából azokat a meséket választották ki, amelyek hangvétele a magyar népmeséihez közelít.
A történetek – akárcsak Borsszem Jankóé vagy A vaserejű Mógájé – variánsai más népek mesekincsében is fellelhetők. Bennük mindig a jó, az ügyes győzedelmeskedik.
Szögkirály unokaöccse, aki az ezüsterdő veszedelmeivel is megküzd, hogy kibékítse apját és gonosz nagybátyját, vagy a Királyfi, aki az egész világon létezett, s a sánta róka segítségével megszerzi az aranytollú madarat. Egzotikus színfoltja a kötetnek az Éjfél, este és a hajnal című mese a három testvérről, s a király ellopott lányáról.
Részlet a könyvből:
„Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. De ez a király olyan szegény volt, hogy országában őnála szegényebb ember egy sem akadt. Ennek a szegény királynak mindene, szeme fénye egyetlen fiacskája volt. Mikor a fiú felcseperedett, egy napon így szólt az apjához:
– Édesapám, hogy lehet, hogy te felséges király vagy, s nekünk még sincs semmi olyanunk, ami a királyoknak lenni szokott?
– Kedves fiam – válaszolta a király -, ennek hosszú és szomorú története van. Jobb volna, ha el sem kezdeném. De ha már kérdezed, elmondom. Nos hát, volt nekem egy gonosz lelkű bátyám; mindent, amit örököltünk, megkaparintott, elrabolt. Így maradtam én koldusan!
– Jó, hogy tudom, kedves édesapám! – mondta a fiú. – Máris arra kérem, engedjen el engem gonosz lelkű bácsikám után! Megtalálom a föld fenekén is, és visszaszerzem édesapám jussát, ha addig élek is!
– Jaj, édes fiam – aggodalmaskodott a szegény király -, nem szívesen engedlek el! De ha már ennyire a fejedbe vetted, meg nem tilthatom neked. Nagyon vigyázz azonban, mert szörnyű erős ember, s van neki valami tudománya, de olyan, hogy azzal még mindenkit legyőzött és elpusztított, akit csak akart. Akárhogy is, igazi vitézi próba lesz egy ilyen szörnyeteggel megbirkózni!
– Köszönöm kedves édesapám jó tanácsait – mondta a királyfi. – Bízzék bennem: elég erősnek és bátornak érzem magam ahhoz, hogy elbánjak vele!
Azzal felkötötte kardját, lovára pattant és elindult.
Ahogy ment, mendegélt, egy nagy sűrű erdőbe ért. Elfogta az álmosság; lovát egy fához kötötte, kardját magához szorította, két tenyerét a feje alá tette és elaludt. Éjjel tizenkét órakor valami beszédre ébredt. A fa tetején három holló beszélgetett:
– Jaj, de kár ezért a szép ifjúért! Szegény még nem is tudja, hogy a rézerdőhöz közeledik – mondta az egyik.
– Csak lenne annyi esze, hogy a hídon ne menjen át, mert lova dobogását meghallja a sárkány! – mondta a második holló.
– De megmentheti az életét, ha a sárkány közeledtére a híd alá bújik! Mikor azután a sárkány arra kéri, hogy a szájából kicsapó piros lángra vizet öntsön, meg ne tegye, hanem karddal vágjon bele a lángba! Az ő lova száján is láng fog kicsapni, kék színű láng! Ha erre tüstént vizet öntene, elolthatná – mondta a harmadik.
Ezzel a beszélgetésnek vége szakadt, és a hollók elrepültek.
„No, ennek fele se tréfa” – gondolta a királyfi, s mintha mi sem történt volna, elindult a rézerdő felé.”