Elárvult kis tündérszigetje szép nagy Magyarországunknak. Duna vize folyja körül, hármas ország határolja, idegenjét idegennek, testvér népét magyaroknak. Vaskapunknak szirtjei közt, ott rejtőzik a kis sziget, magyar nevén Uj-Orsova, török nevén Adakále.
Jártamban-keltemben, mesét-mondát kerestemben, betévedtem a kertjébe, ciprusok zöld ligetjébe, bülbül-madár danájára, gül-rózsáknak virúltára. Bülbül-madár szókat szólott, még a szellő is hallgatott, úgy figyeltek a szavára, mesék elmúlt világjára. Tollba vettem nótáikat, lejegyeztem mondáikat, ráültem egy paripára, mesék bűvös táltosára. Meseország birodalmát, mind bejártam zege-zugát, padisának szerájáig, dev-ördögök barlangjáig. Peri-tündér fel-felszállong, varázsgalamb nagyot sikong; hős sehzáde (padisa fia) vándorúton, vezérjével hármas úton, keresi a szíve vágyát, padisának szultán-lányát.
Részlet a könyvből:
Réges-régi időkben, élt valamikor egy éltes emberke. Ez az öreg mindennap favágni ment, azzal kereste meg a mindennapi kenyerét.
Veszi egy nap ismét a kötelét meg a baltáját és megy az erdőbe fáért. Egy forrás volt az út mentén és – Oh – leül a víz mellé, hogy megpihenjen. Erre az Oh szóra egy arab ugrik elő a forrásból.
– Miért hívtál? – kérdi az arab.
– Én nem hívtam senkit – mondja a megszeppent favágó.
– Te Oh-ot mondtál, engem pedig Oh-nak hívnak.
Aztán visszamerül a forrásba, de már a másik percben megint ott áll a favágó előtt, egy edényke van a kezében.
– Apó, – mondja a favágónak – fogd ezt az edényt, de valahogy azt ne mondd neki, hogy: kotár edénykém. – Azzal ismét eltűnik előle.
Veszi a favágó az edénykét és indul vele útjára. Tünődik az úton, hogy vajjon mi van azzal az edénnyel és mi lenne, ha ki is mondaná azt a pár szót.
– Kotár edénykém – szalad ki a szájából és íme, annyi étel van abban az edénykében, hogy tízen is jóllakhatnának belőle.
– Elég is lesz már edénykém – ijedez az öreg és veszi a kötelet meg a baltát és lohol vissza hazafelé.”