Mulattató történetek, kalandok, adomák, a vadász-, erdész- és gazdaéletből, a falu és a puszta világából.
Részlet a könyvből:
„Egy nagy csapat vadrucza szállt ki a balázsi rét egyik tavából, nem messzire a Kurjantótól.
Gyönyörű tőkeruczák voltak, nehézkes röpüléssel fordultak egyet a tiszta levegőben, azután leereszkedtek nagy lomhán a tóra. Afféle reggeli sétaröpködés volt az.
Pál úr megállott s szívrehatóan nézett rám. Ez volt a tekintetében: »Ugyan, ne hagyjuk már itt szegényeket!«
Már mint a ruczákat. Pál úrnak tudniillik szenvedélye a rucza. Nincs őneki egyéb érdemes vad ezen a világon. Ha egy vadkacsa száz öl magasan átvált fölötte, ő megösmeri kedves madarát a lába mellett elúszó árnyékról s szerelmes vágyakozással pislant fel rá. Neki az az élet legigazibb boldogsága, ha egy jó lövéssel lekaphatja az előtte felszálló ruczát s hallja, mekkorát czuppan a nagy kövér madár, amint a lápi sáron elvágódik.
– Elmennék »keríteni«, – szól Pál úr tétovázva; attól tart, hogy hátha leszavazom.
– Teljék kedve, Pál úr.
Emberem elindul, én meg beállok a káka közé, a térdig érő sűrű iszapba. Amíg odaérek, egyik sárszalonka a másik után csap fel előlem s szortyogó hangját hallatva villan beljebb. Most irgalom adatik nekik; egy korai lövés elzavarná a Pál úr ruczáit.
Ott megy a derék férfiú a domb alatt, a sás-zóna szélén.
Termete hajlott, de annál ruganyosabb a lépése: ahhoz szokott, hogy reggeltől estig járja a zsombikot.
Fel sem veszi az éles sást, a hegyes nádat, a szúrós kotut, mezítláb mászkál rajta.
Langyos őszi nap csókolgatja az öregedő földet; előttem a csöndes tó, apró rigyásaival, meg-megcsillanó tükörvizével; mellettem egy jó futamodásnyira a Kurjantó hoszszasan vonuló homokdombja. A futóhomokot megkötötte rajta az akácz, meg a nyárfa; szőlőültetés foltjai tarkítják a domb sárga talaját. Igazi, tökéletes zöldet csak idelent látni a balázsi réten, ahol az apró tavak környékén hallani, hogyan rugtat végig titkos vizi utakon egy-egy láthatatlan szárcsa.
Vajjon hol van Pál úr?
Bent czaflat a tó túlsó oldalát környező nádasban. Az ott a magyar bambusz-erdő. Néhol két ölnyi magasra is nyúlik, aljára pedig örökös félhomály borul. Minden kis fuvalom megingatja a nád hajlós szálát, attól egymásra fekszik a pihés nádbuga s örökké mozgó ernyőt alkot. Pompásan hűsölhet alatta a nádas banditája, a pusztai róka.”