A kisfiú Szádeli festő akart lenni. Álma valósággá válik: varázserejű aranyecsetet kap. De az nem volt ám akármilyen ecset: megelevenednek a festett lények, s már soha nem lesz egyedül, megidézi ecsetjével, akikre vágyik, akiket látni akar….
A madár felrepül a vászonról, a hal kiugrik a falból, a festett vitorlásra még maga a hatalmas, kapzsi császár is felszállhat. El is fújja a festett vihar, mert ez az ecset az igazságtevés ecsetje.
Kelet gazdag mesevidékein, királyi rózsakertek közöttt, világvégi sivatagokban, griffmadár lakta, havas hegycsúcsokon és szegény, pici falvak világában jár azóta is Szádeli a maga festette táltos lován, segít a rászorulókon, és szembeszáll a gonoszokkal…
Részlet a könyvből:
„Járt a hegyélen, sűrű cserében,
parti szegélyen, sás közepében,
mégiscsak egy járt mindig eszében:
festeni,
festeni,
festeni szépen.
– Madár se szállhat,
hal se cikázhat,
hal se cikázhat gyönge habon,
hogy le ne fessem, megfogadom,
targally hegyével,
ujjam begyével,
festő leszek majd, megmutatom!
Azontúl festett hóban és hőben,
rőzse alatt is görnyedezőben,
véste a képet vakarókővel,
kente bambusznád ól-meszelővel,
pingálta kínban, pingálta lázban,
kifestett minden falat a házban,
föl, föl, a kamra mennyezetéig,
festette volna akár az égig –
mért is ne? Minden igazi kép volt,
ecset a szálfa, selyem az égbolt,
falra festette a szalmazsákot,
zsákvászon ingét, bársonypalástot,
mind, amit látott,
mind, ami megvolt,
mind, amit vágyott,
mind, ami nem volt.”