Tartalom
Szegény ember okos leánya
Az öregség nélküli fiatalság és a halál nélküli élet
A két aranyhajú gyermek
Prislea vitéz és az aranyalmák
Bolond Călin
A kőember
Ţugulea, öregapó meg öreganyó fia
Crîncu, az erdei vadász
Bors Péter és Virágos Florea
Kapott János
Tündér Ilona
A juhászlegény meg a királyleány
Sirály király
A vizek tündére
Részlet a könyvből:
A KÉT ARANYHAJÚ GYERMEK
Egyszer volt, hol nem volt, mert ha nem lett volna, el sem mesélném. Volt egyszer egy király, mert hiszen királyok mindenkor voltak. Hanem a legtöbb király öreg volt, nem szép és fiatal, mint az, akiről én akarok beszélni.
Ez olyan gyönyörűséges volt, mintha a napból szőttek volna, csakhogy nem talált kedvére való királyasszonyt magának. Egyedül bizony nem tudott élni, fogadott is azért egy cigányasszonyt, hogy az a ház dolgát ellássa. Nem volt az igazi cigányné, csak mivel fekete volt, s úgy kerepelt a szája, mint a kendertilóé, az egész királyi udvarban mindenki cigánynénak csúfolta. Mivel a rossz szájak azt beszélték, hogy a király összeszűrte a levet vele, azok a leányok, akik hozzámentek volna, nem kellettek a királynak; azok pedig, akiket ő vett volna el, nem mentek hozzája, így nőtlen maradt. Szó sincs róla, hogy idős lett volna, de hát abban az időben kiváltképpen a fiatalabb királyfiak házasodtak.
Kiment egyszer a király a katonáival gyakorlatozni a mezőre. Generális ruhába volt öltözve. A mezőn három leánytestvér a kendert nyűtte. Ezek a leányok nem ismerték a királyt, nem is gondolták volna, hogy arra járjon.
A legnagyobbik leány így szólott:
– Ha engem feleségül venne a király hopmestere, én egy kenyérrel jóllakatnám az egész királyi udvart.
A középső azt mondta:
– Ha engem a király íródeákja elvenne, én egy orsónyi fonálból felöltöztetném az egész udvart.
A legkisebb leány pedig, aki szépségével felülmúlta a két testvérét, s aki olyan volt aranysárga hajával, mint a hold a csillagok között, azt mondotta:
– Ha engemet maga a király venne el, én két olyan tündéri királygyermeket szülnék neki, egy leányt s egy fiút, hogy a világon sem akadna olyan emberfia, aki szépségben felülmúlná azokat.
A két nagyobbik leány nevetni kezdett, de a legkisebb azt mondta:
– Mit nevettek? Ha ti nem tudnátok végbevinni, amit mondtatok, akkor én se, s akkor magatokat is ki kellene nevetnetek. De ha ti képesek lennétek végbevinni azt, amit mondtatok, akkor bizony én is. És nem rajtam, hanem azon kellene nevetnetek, hogy ebben a nyomorúságban, ami körülvesz bennünket, még tréfálkozással töltjük az időt.
Hanem a leányok egyre csak nevetgéltek a kisebbik bosszankodásán, és aztán más dolgokról kezdtek el beszélgetni.
Egy huncut katona, aki éppen őrséget állt, kihallgatta a leányok beszédét, s mikor a legkisebbik befejezte a mondanivalóját, a királyhoz sietett, s elmondta, mit hallott, mit beszélt az a három leány a kenderföldön.
A király tisztjeivel odament, s mikor meglátta, hogy milyen szépek, akármilyen szegényesen is voltak öltözve, szerelemre gyulladt a legkisebbik iránt.”