Sanyi manó egy erdőszéli kis házban lakik.
Szomszédaival jó barátságban él, bár megtörténik, hogy elveszi az üstfoltozó hat szem szilváját és a sárga sündisznó almáját, megzavarja darázs néni álmát, kérdezés nélkül elviszi Huhu varázsló létráját, fellöki a vargainast , aki egy hosszú deszkán a megjavított cipőket viszi, egyszóval számtalan csintalanságot követ el az erdő lakóinak kárára.
De ne gondoljátok ám, hogy Sanyi manó rosszindulatú! Csak vidám tréfacsináló ő, aki nem számol tette következményeivel, így hát a saját kárán tanulja meg, mi a jó és mi a rossz. Sanyi manót mindenki kedveli, már a nagymamáitok is az ő csínytevéseivel szórakoztatták azokat a gyerekeket, akik a ti szüleitek voltak hajdanában.
„Egyszer, mikor Sanyi manó vígan röpdösött a réten, hóna alatt a seprűjével, észrevette, hogy közel ahhoz a helyhez, ahol az orgonabokor szokott virítani, egy kiszáradt fatörzs áll magában. És mikor közelebbről megnézte, látta, hogy a fatörzsben odú van.
Megállt, jól megnézte a fatörzset és kétszer körül is sétálta. Azután belenézett az odújába, azután beledugta a seprűjét az odúba és jól megforgatta.
És erre szörnyű lárma hangzott ki az odúból, mintha forró üst rotyogott volna benne haragosan. Sanyi manó gyorsan hátrább ugrott és sapkájának a bojtja is ide-oda libegett ijedtében.
– Szent Isten, milyen borzasztó! El nem tudom képzelni, mi történik odabent ebben a fatörzsben! – kiáltott Sanyi manó.
Hallgatódzott, miközben a két térde összeverődött; de a lárma kisvártatva elcsöndesedett és végül egészen megszűnt. És mikor egészen megszűnt, Sanyi manó megint nekibátorodott; újra odament a fatörzshöz és feszült figyelemmel tovább hallgatódzott.
De nem hallott semmit sem.
Gondolkozott, törte a fejét és végül így szólt magában:
– Ha még egyszer hallanám a lármát, kitalálhatnám, hogy micsoda.
Fölemelte hát a seprűjét, beledugta még egyszer a fa odvába és megint jól megforgatta.
És erre még szörnyűbb lárma hangzott ki a fából, mint az előbb: zúgás-bugás és zümmögés; és a lárma nőttön-nőtt. Sanyi manó ijedtében elsápadt.
– Szent Isten! – kiáltott; – mintha valaki szörnyen haragudnék odabent ebben a rettenetes fában. Azt hiszem, legjobb lesz, ha hazamenekülök!