„Az ormótlan batár a város szélére ért, a kocsis nagyot pattintott ostorával. A hat ló felkapta fejét és lobogó üstökkel ügetni kezdett. Az első bal nyergesen ülő fullajtár szájához illesztette görbe kürtjét és vidám indulót recsegtetett. Az ablakok megnyíltak és mindenünnen barátságos arcok néztek ki.
– Itt a posta! – mondták itt is, ott is mosolyogva.
A vörös postakocsi, mint valami óriási bárka, bukdácsolt a kövezetlen komáromi utcákon, a kerekek dübörögtek, dobogtak a lovak.
Én fent ültem a bakon, a kocsis mellett. Nem bent a hintóban. Mert én csak afféle ingyenes utas voltam.
Kovácslegény vagyok, csak a múlt esztendőben szabadultam. Vándorútra keltem, Pozsonyban dolgoztam, amikor meghallottam, kiesett a világ feneke. Gondoltam, hazamegyek Békésbe. Elköszöntem mesteremtől, fogtam a bugyromat és szekeret kerestem. De minden pénzem csak egy ötforintos bécsi bankó volt: azt nem fogadta el senki. – Nem ér az már semmit – mondották és kinevettek. Gyalog indultam el. A várostól nem messze ért utol a postakocsi. Dehogy gondoltam én arra, hogy ilyen urasan utazzam. De alig hagyott el a postakocsi, kiesett egy lőcsszeg és amíg visszarakták, utolértem.
A kocsi mellett hosszú fiatalember állt. Sovány, csupa csont férfi, arcán barázdák, a szeme mély. Fekete köpenyege bokáig ért. Szegényes, foszladozó volt minden holmija.
Széles karimájú kalapja alól rám néz. Megkérdi, mi járatban vagyok. Elmondtam neki. Panaszoltam azt is, hogy nem fogadták el a pénzemet s így gyalogszerre szorultam. Nem szólt rá semmit csak a kocsishoz ment és annak mondott valamit, meg a markába is nyomott holmi hatosokat. Mikor aztán megigazították a kereket, mondja nekem a kocsis: – Ülj fel, öcsém.
Most hát már itt vagyunk Komáromban. Az éjszaka elbóbiskoltam a bakon, de egy-egy gödörnél meglódult a fejem és úgy összekoccant a fogam, hogy majdnem kitört. Ettől mindig felébredtem. Most friss tavaszi reggel van és én is friss vagyok.”