„November ötödikén – e vidéken a nyár kezdete ez a dátum – igen borús idő volt. A matrózok félcsomónyi távolságban sziklát jeleztek, de a szél oly erős volt, hogy már nem tudtuk kikerülni. Egyenesen rámentünk, s hajónk kettéhasadt abban a pillanatban. Hatodmagammal csónakot bocsátottunk a vízre, és megkíséreltük, hogy a sziklát kikerüljük.
Számításom szerint mintegy három mérföldet evezhettünk, ekkor végleg kifáradtunk. A hullámokra bíztuk magunkat. Fél óra múlva a heves északi szél felborította a csónakot. Hogy társaimmal mi történt, nem tudom. Azt kell hinnem, hogy egytől egyig elvesztek, azok is, akik a sziklára kerültek, vagy a hajóroncson maradtak. Úszni kezdtem: ár és hullámverés ragadott magával. Gyakran tapogatóztam lábammal, de nem értem feneket – már éppen elhagyott volt minden erőm, s úgy tűnt, hogy elmerülök, midőn lábam hirtelen szilárd talajt ért; egyidejűleg a vihar is csillapult.
Ez a part azonban, melyre sorsom vezetett, oly lejtős volt, hogy csaknem egy mérföldet tocsogtam a vízben, míg szárazat értem, ami, úgy gondolom, este nyolc óra tájt lehetett. Még egy félmérföldnyi utat gyalogoltam most, de nem láttam semmi lakhelyet, és nem találkoztam senkivel; olyan fáradt és gyenge voltam, hogy talán nem is vettem volna észre. Kimerülten lihegtem, a levegő forró volt, és az a pohár brandy is dolgozni kezdett, amit még a hajón ittam.
Szóval nagy kedvet éreztem, hogy elaludjak. Lefeküdtem a fűbe, mely csodálatosan gyengéd és rövid szárú volt, és elaludtam, azt hiszem soha még ilyen mélyen.
Világos nappal volt mire felébredtem. Fel akartam kelni, de kiderült, hogy képtelen vagyok mozdulni – karomat és lábamat kétoldalt a földhöz erősítették, hosszú és sűrű hajam is le volt kötve. Testemen, vállamtól egészen a sarkamig, számos vékony kötelék húzódott. Csak fölfelé nézhettem; a nap hevesen sütni kezdett, fénye máris tűrhetetlenné vált. Valami zavart zajt hallottam, de fekvő helyzetem miatt nem láthattam egyebet a kék égnél. Kis idő múlva valami élő dolgot éreztem a bal lábamon, mely lassan mozgott előre, és a mellemhez közeledett,csaknem államig ért már, mikor lesütve szemem, amennyire csak bírtam, piciny emberi lényt pillantottam meg, mely alig volt hat hüvelyk magas. Kezében íj és nyíl, hátán tegez. Ugyanazon időben legalább negyven társát éreztem, amint az elsőt követi. Meglepetésem példátlan volt; oly hangosan kezdtem ordítani, hogy mindnyájan ijedten megfutottak, s mint később megtudtam: ez alkalomból néhányan meg is ütötték magukat, amint siettükben kétoldalt leugráltak rólam. De csakhamar visszatértek megint, és az egyik, aki annyira merészkedett, hogy megláthatta arcomat, két kezét bámulva csapta a levegőbe, és éles, de tiszta hangon e szavakat kiáltotta: Hekinah degul! Társai többször ismételték e szavakat, melyeknek értelmét akkor még nem fogtam fel.”