Az örök gyermek egyszerű érzékeléseiből eredő, eleven hangulatiság, a homályos ösztönök és bizonytalan félelmek szorongása, a rideg felnőtt világtól a gyermekkor emlékeibe való visszahúzódás vágya, az ártatlanság hamva.
A költő így idézi föl gyermeksége emlékeit és egykori – immár örök – önmagát, és eközben úgy tesz, mintha véletlenül talált volna rájuk, elérzékenyül az idő múlásán, és mellérendeléssel sorolja egymás után tétova emlékeit, melyeknek végül teljesen odaadja magát, szinte átvilágítja, irizáló-remegő fénybe állítja eleven élményként ható hajdani emlékeit.
Részlet a könyvből:
„Hagyjatok szaladni még,
tündérekbe hinni,
fehér csészéből szelíden
fehér tejet inni.”
„Én öngyilkos leszek…
mondom kesergőn.
Csak nézzen rám valaki görbe szemmel,
úgy felkötöm magam a városerdőn,
vagy revolverrel, mint sok más nagyember.
Akkor aztán sírhatnak miattam,
leragadt szemmel, sárgán, mélyen alszom,
rózsák között, kék fátyolokban arcom,
s ha hívnak is, nem szólok sohatöbbé.
Az ostorom, csigám örökli öcskös,
a bélyegkönyvet valami közömbös,
a kisszínházam a kicsi hugom,
vagy egy parasztfiúcska, mit tudom.
Úgy elmegyek, hogy aztán sose látnak.
Csak kiskabátom kérdi reggel: hol van?
Úgy itt hagyom ezt az egész világot,
amelybe annyit, ah annyit csalódtam.
„Szegény fiú” mondják majd hangtalan,
„egy pici angyal felrepült az égbe”,
s egyszerre roppant sajnálom magam,
s én is szepegve suttogom: „Szegényke”…”
A SZEGÉNY KISGYERMEK PANASZAI KÖNYV LETÖLTÉSE