Nincs boldogabb ember a legénybúcsúját és lakodalmát tartó Andrisnál, hiszen legszebb álma teljesült be: elnyerte szerelmének, apja gyámleányának, a Németországban taníttatott Jadvigának a kezét, és hazacsábíthatta ezt a delejesen vonzó, de veszedelmesen titokzatos nőt. Egyfelől a kirobbanóan heves testi-lelki szenvedély, másfelől az őszinte, asszonyi vágyakozás a szerető odaadásra és az örömteli házasságra eleinte reményt ébreszt benne.
Osztatní András naplót ír, esküvője napján kezdve a bejegyzéseket. Hangja nem épp felhőtlen; mert igaz, hogy megnyerte feleségül a varázslatos Jadvigát, ám már a nászéjszakán érik bizonyos, nehezen meghatározható, kellemetlen benyomások. A férj gyanakodni kezd, lassan szinte rögeszméjévé válik, hogy valami „nincs rendben”. Osztatní András és Jadviga viszonya egyre homályosabb és rejtélyesebb lesz. Közben persze múlnak nemcsak a napok, az évek is. A szálak kezdenek összekuszálódni…
Részlet a könyvből:
„Délután háromra itt a rokonság, átmegyünk a kerten, és kikérjük Jadvigát. Hadakoztunk Mamovkával ezen is, hogy kitől kérje ki a vőfélyem a lányt. Mert mégis jobb volna, ha nem ő, a saját anyám adná hozzám (tetejébe azok után, hogy választásomat mennyire ellenezte), hanem, teszem föl, Szpevács Tiszteletesné, Jadvigám Juditmamája, vagy esetleg nyanyicska Erzsa keresztanyám várna ott minket. De ráhagytam Mamovkára, mikor már Jadviga is beletörődött. Legyen, ahogy Anyám akarja (nem mintha szava felett bármikor is disputát tűrt volna el), gondoltam. Noha Jadvigát Apovkámnak köszönhetem, frigyünkre Mamovka is áldását adta.
Azazhogy. Mi okom itt szépíteni? Áldás?! De a dolgot kibontogatni most nincs idő. Elég ide annyi: Ahogy első ízben járultam Anyám elébe, másíthatatlan elszánással, de rettegve, szavamtól akkor céklavörösre gerjedt, s míg komondora is rámhorkant, ő fújtatva jött, míg a falig nem hátráltam: Cso?, zse koho?, csooo?!, ismételgette a fulladástól elébb hörögve, majd ablakrezgetőn ordítva, hogy micsoda, hogy kit akarok én… És tanulni fogsz, nem nősülni, megértetted?!, üvöltötte. Soha ily féktelenül dühösnek nem láttam, pedig hát rakoncát sosem ismert a nyelve. Már érintésre voltunk, amikor már csak ütni lehet. Akkor a kutya fenyegetve rám ugatott, én kiszöktem a konyha felé, Anyám pedig magára vágta a szoba ajtaját.
Két hétig némán kerülgettük egymást, de én tűrtem kevésbé, s egy este megszólítottam, hogy szeretném megbeszélni… Egyetlen intéssel fojtotta belém a szót, és ezzel rivallt rám: Csobi vász csert zobrav, tak szi ju veznyi!, hogy bánja is ő!
Megdöbbentem, hogy most ennyire mást mond, és örültem. Ha már, ezt is hozzátette, se látok, se hallok, úgy rámkötötte magát („hagytad a kapcádat megfőzni, mi?”). Hogy az se érdekel, hogy idősebb nálam, és már az orromat is elcsavarta ennek a nőnek a szaga. (Őszintén megmondva, a szmrad kifejezést használta, ami, ugye, bűzt jelent, mert szokatlanok neki Jadviga parfömjei és halántékkenőcsei, melyek engem viszont, való igaz, hogy elbódítottak. Egyszer, tőle jövet hazafelé, Bécsben magamnak is vettem olyan kámforosat, azt szagolgattam, olykor a szédületig, amíg hónapok múlva újra viszont nem láttam őt.) Nem bántott engem akkor Anyám durvasága, át akartam ölelni, hogy megköszönjem, de ő eltolt, hagyjam őt, hagyjam. Boldog voltam, noha most se én hajlítottam Mamovkámat a magam akarata felé. Anyám átkainak kénkőbűzében és menyasszonyom kámforszagában támadt föl hát a mi szerelmünk rozmaringos illata.”