Fanyűvő, Vasgyúró, Hegyhengergető
Hát hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Óperenciás-tengeren is túl, az üveghegyek mellett, volt egy szegény embernek egy kis háza. S abban feleségestül maga a szegény ember.
Azon sóhajtozott mindig ő is, a felesége is, hogy csak egy fiuk lenne. Mert fiuk nem volt. Egyszer az asszony nagy örömmel dicsekedett a férjének:
– Úgy érzem, anya leszek.
Telt-múlt az idő. Eljött a nap, megszületett a kisfiú. Azon tűnődtek, milyen nevet adjanak neki. De mivel az embernek más munkája nem volt, nem tudott megélni csak a favágásból, hát Fanyűvő lett a fiú neve.
Nőtt a gyerek, szépen fejlődött, erősödött évről évre. Már hatéves volt, de még mindig szopott. Kibarangolt az apjával az erdőre, segített neki egy kis fát vágni, rőzsét szedni, hogy ne unatkozzon otthon, ha megelégelte a játékot.
Egyszer odament a kisfiú egy óriási nagy tölgyfához. Gyönyörű szép, sudaras derekú tölgyfa volt. Próbálgatta két kézzel mozgatni, de még csak a levelét sem tudta megmozgatni. Sírva fakadt:
– Ej, de gyenge gyerek vagyok én!
Míg a fiú így búslakodott, szomorkodott magában, elébe termett egy öreg emberke. Azt kérdezi a fiútól:
– Fiam, mért sírdogálasz? Mi a bajod? Nagyon fiatal vagy még.
– Sírdogálok, mert olyan erős szeretnék lenni, hogy ezt a fát tövestől kiszedjem a földből, és oda vigyem, ahová akarom.