Mackó úr újabb útja Retyezátba vezet, Cammogó Dorka menyegzőjére.
Részlet a könyvből:
– Köszönöm, hűséges szolgáim, a mézet, – mondotta Mackó úr nekik, – majd megörül annak Cammogó szomszéd kedves menyasszony lánya! Hogy kegyeskedik-e megenni? Meghiszem azt és meg is fogja nyalni utána mind a két kezét… azaz, bocsánat, mind a négy tányértalpát!
A méhek elbúcsúztak. Mackó úr is elkészült az útra. Bevitték számára az úti párnát, hogy a drága fejét legyen mire rátenni, mikor aludni akar a vonaton. A táskájába tették a fekete selyem úti sipkáját, hogy meg ne hűtse a buksiját; azután az úti pokrócot, hogy legyen mivel betakarni gyönge lábát, térdét. Néhány budapesti lapot is dugtak a zsebébe, hogy ha unatkozik a vonaton, egy kicsit elolvasgathasson, ámbár Mackó bácsi nem szeret Budapestről olvasni tavaly óta. A tekintetes úr a legszebb ruháját öltötte föl, és egy virágbokrétát is vett a kezébe, hogy a bájos menyasszonynak kedveskedjék vele.
Sietni kellett, mert a vonat nem várakozik még az olyan vitézlő nagy úrra sem, mint amilyen Mackó tekintetes úr. Ezt már tudta Mackó úr tapasztalásból.
Azért hát hamarosan a kocsin termett Mackó úr, János bátya a lovak közé csapott és a kocsi repült országúton, kerékvágáson, dimben-dombon, hegyen-völgyön a vasúti állomás felé.”