„Gyertyaszentelő napjának reggelén a Pista inas kisubickolta Maczkó úr csizmáját, jól kiporolta, kikefélte a ruháját, aztán megszólította a Jutka szakácsnét:
– Jutka néni, mára jó früstököt készítsen, mert a tekintetes úr fölkel téli álmából.
Nosza, a Jutka szakácsné mindjárt elkezdte csörgetni a kulcsokat és futtatni a cselédeket.
– Hé, Sári, fuss a faluba a mészároshoz, hogy küldjön egy fél borjút a tekintetes úrnak reggelire! Zsuzsi, itt a kulcs, hozd ki a kamrából a lépes mézet… de azt mondom, bele ne torkoskodjál, mert hátra kötöm a sarkad! Pista, te is hozhatnál a pincéből egy kis szíverősítőt. Egy, kettő… szaporán járjon a lábatok, nem halljátok, hogy a tekintetes úrnak ma fölébredni méltóztatik?
Mikor a kémény füstölgött, Pista inas benyitott abba a szobába, melyben Maczkó úr aludt már a tél kezdete óta. A csizmát az ágy mellé tette, a ruhát egy székre, azután jól megrázta Maczkó urat:
– Tekintetes úr, tessék fölkelni!
Maczkó úr egyet morgott, egyet ásított, azután befordult a falnak s tovább aludt.
A Pista inas újra megrázta.
– Tekintetes uram, tessék fölkelni, mert már elmúlt a tél!
Maczkó úr a fülét sem mozgatta, hanem tovább horkolt.
A Pista inas egyet gondolt s ezt kiáltotta Maczkó úr fülébe:
– Hé, tekintetes uram, lopják a mézet!
Maczkó úr, mint a jó gazda, erre mindjárt kinyitotta a szemét, fölült az ágyában…”