Menu

Émile Zola: Germinal – Rougon-Macquart család 13.

germinalÉtienne Lantier életerős fiatalember, boldog, mert állást kapott a Voreux-bányában. Ott azonban ráébred, hogy az emberek szinte állati sorban tengenek. Szállásadói, a Maheu család is nagy nyomorban él, s a tragédiák mindennaposak. Catherine iránti tiszta szerelme ad értelmet végső döntésének, hogy az elkeseredett bányászok élére állva lázadást tervezzen. Étienne gyújtó szavai forrongásba hozzák az egész bányatelepet, s a sztrájk óriási erővel robban ki.

„A csillagtalan, tintafekete és sűrű éjszakában magányos ember haladt a puszta síkságon, a tíz kilométeres köves úton, mely Marchiennes-től Montsouig nyílegyenest vág át a cukorrépaföldeken. Még a fekete földet sem látta a lába előtt, és a beláthatatlan sík horizontot is csak a márciusi szél éreztette vele. A jeges szélrohamok, miután végigsepertek a mocsarakon és kopár mezőkön, szabadon száguldottak végig a síkságon, akárcsak a tengeri szél a nyílt vízen. Egyetlen fa árnyéka sem rajzolódott az égre, a kövezett út nyílegyenesen, mint móló nyúlt előre az éjszaka vaksötét ködében.

Emberünk két óra tájt indult el Marchiennes-ből. Hosszúkat lépett, didergett elnyűtt pamutzubbonyában, bársonynadrágjában. Kockás kendőbe kötött kis batyuja nagyon terhére volt, hol jobb, hol bal könyökével szorította az oldalához, hogy jól zsebre dughassa elgémberedett ökleit, mert a keleti szél már véresre csípte mindkét kezét. Munkanélküli volt, hajléktalan, már nem gondolt semmire, csak abban reménykedett, hogy napkelte után kicsit alábbhagy a hideg. Egy óra óta ment már így, mikor Montsou előtt két kilométernyire bal felől vöröslő fényekre lett figyelmes. Három parazsas üst izzott a szabadban, mintha csak a levegőben lebegett volna mindahány. Emberünk először tétovázott, félt, de aztán erőt vett rajta a kínzó vágyakozás, hogy egy kicsit melengethesse a kezét.

Most mélyútra ért. Minden eltűnt előle. Jobbról egy kerítés – vastag deszkából összetákolt palánk – húzódott, mögötte vasút; bal felől meg füves part, mögötte házcsúcsok sora ködlött, mintha falu lenne ott, alacsony, egyforma tetejű házak. Kétszáz lépésnyit ment előre. Hirtelen egy útkanyarnál megint elébe tűntek a tüzek; most sem értette, hogyan éghetnek oly magasan, akárha füstölgő holdak lennének a sivár égbolton. De most lent, az úttal egy vonalban, valami más látvány ötlött elébe. Valami otromba tömeg, összezsúfolt építmények halmaza állt előtte, gyárkémény sziluettje emelkedett ki belőle, a mocskos ablakokon át itt-ott fény szűrődött ki, kívül hat-hét pislákoló lámpa lógott a gerendákon, s csak ezek a megfeketedett gerendák sejtették a hatalmas színtér körvonalait. És az éjszakába és füstbe burkolt kísérteties képből egyetlen hang hallatszott: egy láthatatlan gőzgép elnyújtott, nehéz lihegése.

Emberünk akkor jött rá, hogy bányához érkezett. Megint csak elfogta a szégyenkezés: ugyan mire jó az egész? Munka úgysem akad. Ahelyett, hogy az épületek felé tartott volna, nekivágott a meddőhányónak, melyen három üstben parázslott a szén, hogy világítson a munkához, és meleget adjon. A bányamunkások alighanem jó későig dolgoztak, még mindig hordták ki a meddőt. Most már hallotta is, amint a rakodók a fordítóra taszítják a csillesorokat, látta, amint a tüzek körül sürgölődő árnyak kiborítják.”

LETÖLTÉS/ONLINE OLVASÁS

Kategóriák