Serge Mouret, Mouret és Marthe fia. A mindig betegeskedő Serge, Faujas abbénak hála, megismerkedik a vallással, és élethivatásává választja azt. A helyszín egy kis falu, ahol a fiatal Serge pap. Egy napon bejut egy hatalmas kőkerítéssel körbezárt érintetlen paradicsomba, ahol megismerkedik egy fiatal lánnyal. A lány által megismerkedik a szerelemmel, a testiséggel, a természettel, és magával a világgal. Természetesen egy idő után feleszmél, hogy ő nem csinálhat ilyen dolgokat, hiszen ő pap és fogadalmat tett. Elhagyja ezt az érintetlen paradicsomot, de állandóan kín gyötri, visszavágyódik az édenbe, vissza a lányhoz…
„Először senkit sem látott. Kint megint megeredt az eső, finoman, kitartóan szitált. A templom egészen szürkének tetszett. Albine megkerülte a főoltárt, elment a szószékig. A templom közepén csak a padok álltak, rendetlenül, ahogy a nebulók a katekizmus után otthagyták őket. Az óra ingája tompán kattogott a nagy ürességben. Ekkor továbbment, hogy bekopogjon a templom túlsó végében álló gyóntatószék deszkafalán. De amint elhaladt a Halottak kápolnája előtt, meglátta Mouret abbét: a nagy, vérző Krisztus előtt térdelt, s meg sem mozdult, nyilván azt hitte, hogy Teuse rendezgeti a padokat a háta mögött. Albine a vállára tette a kezét.
– Serge – szólt hozzá -, eljöttem érted.
A pap halottsápadtan, megrettenve tekintett föl. Tovább térdepelt, keresztet vetett, ajka még mormolta az imát.
– Vártalak – folytatta a lány. – Minden reggel, minden este néztem, jössz-e. Számláltam a napokat, aztán már nem is számláltam. Múltak a hetek… S amikor megtudtam, hogy te nem jössz, eljöttem magam. „Elviszem…” – gondoltam magamban. Add a kezed, menjünk.
S nyújtotta a kezét, mintha föl akarná segíteni. A pap újból keresztet vetett. A lányt nézte, és szüntelenül imádkozott. Sikerült legyőznie érzékei első rezdülését. Emberfeletti erőt merített a malasztból, mely reggel óta mennyei harmatként hullott alá.
– A maga számára nincsen itt hely – mondta komolyan. – Távozzék… Csak súlyosbítja szenvedéseit.
– Nem szenvedek már – folytatta a lány mosolyogva. – Jobban vagyok, meggyógyultam, mert látlak… Tudod, betegebbnek tettem magam, mint voltam, csak azért, hogy jöjjenek érted. Most már bevallom. És ugyanígy igaz az az ígéretem is, hogy elutazom, ha téged láttalak. Csak nem képzeled, hogy meg is tartottam volna? Hogyisne! Inkább a hátamon cipeltelek volna magammal… A többiek nem tudják, de te nagyon jól tudod, hogy ezentúl csak a te karodban lehet a helyem.
Megint boldog volt, hízelkedve törleszkedett hozzá, mint a pajkos gyerek, észre sem véve a pap elutasító, rideg viselkedését. Türelmetlen lett, vidáman tapsolt, kiabált:
– Rajta! Szánd el magad, Serge! Csak az időt vesztegetjük itten! Nem kell annyit töprengeni. Elviszlek, és kész! Ez csak egyszerű… Ha nem akarod, hogy meglássanak, a Mascle medrében megyünk. Nem kényelmes az út, de én is megjártam egyedül; ha ketten vagyunk, majd segítjük egymást… Ismered azt az utat, ugye? Átvágunk a temetőn, leereszkedünk a patak partján, aztán szépen fölmegyünk a folyása mentén a kertig. És milyen meghitt hely az ott lenn! Nincs ott egy teremtett lélek sem. Csak bozót és szép gömbölyű kavicsok. A meder majdnem teljesen száraz. Idejövet azt gondoltam: „Nemsokára kettesben leszünk, s egymást ölelve ballagunk…” Siess hát! Várlak, Serge.
A pap mintha nem is hallotta volna, újból imádkozni kezdett. A szentek bátorságáért fohászkodott az éghez. A végső küzdelemre a hit lángpallosával fegyverkezett föl. Egy pillanatig úgy érezte, hogy ereje cserbenhagyja. A vértanúk hősiessége kellett hozzá, hogy térdét a kőre nyomja, míg Albine minden szava hívta-hívogatta; a szíve repesett, a vére forrt, ellenállhatatlan vágy hajtotta a karjába, hogy csókolhassa a haját. A lány leheletének puszta illatára is felidéződött lelkében s egyetlen másodperc alatt lepergett előtte szerelmük ezer emléke: a nagy kert, a fák alatt tett séták, egyesülésük gyönyöre. De a malaszt bőségesebben harmatozott rá, s csak egy pillanatig tartott a gyötrelem, mely kiszívta ereiből a vért; aztán már nem volt benne semmi földi. Isten jószága lett csupán.
Albiné újra megérintette a vállát. Nyugtalankodott, kezdett ingerültebb lenni.
– Miért nem válaszolsz? Nem küldhetsz el, követni fogsz… Arra gondolj, hogyha elküldesz, belehalok. De nem, ez lehetetlen. Emlékezz! Együtt voltunk, és sosem kellett volna elszakadnunk. Hússzor is nekem ajándékoztad magad. Azt mondtad, vegyelek el egészen, vegyem a testedet, vegyem a lélegzetedet, vegyem az életedet… Talán csak nem álmodtam mindezt? Nincs egyetlen porcikád sem, melyet nekem ne adtál volna, nincs egyetlen hajad szála sem, melynek ne én volnék a gazdája. Anyajegy van a bal válladon, megcsókoltam, az enyém. És enyém a kezed is, napokig szorítottam a kezemben. És az arcod, az ajkad, a szemed, a homlokod, mind-mind az enyém, mindet szerettem… Hallod, Serge?
Elébe állt, s parancsolón nyújtotta ki a karját. Aztán hangosabban megismételte:
– Hallod, Serge? Enyém vagy!
Mouret abbé ekkor lassan fölemelkedett. Nekidőlt az oltárnak, s így szólt:
– Téved. Én Istené vagyok.”