Jack London „Ádám előtt” című könyvterjedelmű elbeszélése talán a legkülönösebb műve.
Az emberré válás korában játszódik, amikor egy emberszabású majomtörzs éppen majomemberré, vagyis a legősibb ősemberré válik.
Részlet a könyvből:
„Egészen fiatalember koromig, az egyetemig nem kaptam semmi útmutatást álmaim jelentéséhez és okához. Mind az ideig nem volt szememben sem értelmük, sem nyilvánvaló okuk. De az egyetemen felfedeztem a fejlődéstant és a lélektant, s megtudtam különféle furcsa lelkiállapotok, élmények magyarázatát. Ott volt például a térben zuhanás álma – a legközönségesebb álomélmény, amit gyakorlatilag minden ember közvetlen tapasztalatból ismer.
Ez, mondta nekem a professzorom, faji emlék. Visszaüt távoli őseinkre, akik fákon éltek. Nekik, fánlakóknak a zuhanás lehetősége mindig fenyegető veszedelmet jelentett. Sokan veszítették el így az életüket; mindnyájan átéltek szörnyű zuhanásokat, s úgy menekültek csak meg, hogy ágakat kaptak el, mikor a föld felé zuhantak.
Mármost az ily módon elhárított szörnyű zuhanás megrázkódtatást okozott. A megrázkódtatás pedig molekuláris változásokat hozott létre az agysejtekben. Ezek a molekuláris változások átöröklődtek az utódok agysejtjeibe, egyszóval faji emlékezetté váltak, így például, ha önök vagy én alvás közben vagy álomba hajló szunnyadásban zuhanunk a térben, és éppen akkor ébredünk émelygő öntudatra, mikor a földre vágódnánk, egyszerűen csak arra emlékezünk, ami fánlakó őseinkkel történt, s amit az agyi elváltozások belevéstek a faj örökségébe.
Nincs ebben semmi különös, mint ahogy nincs semmi különös egy ösztönben. Az ösztön egyszerűen csak szokás, ami belevésődött örökségünk anyagába: ennyi az egész. Mellékesen megfigyelhető, hogy ebben a zuhanásálomban, amely oly ismerős önöknek is, nekem is, sohasem esünk a földre. Földre esni pusztulás volna. Azok a fánlakó ősök, akik földet értek, rögtön meg is haltak. Igaz, zuhanásuk megrázkódtatását átvették az agysejtek, de azonnal elpusztultak, mielőtt még ezt átszármaztathatták volna az utódokra. Önök is, én is azoktól származunk, akik nem zuhantak le a földre; azért nem érünk álmainkban soha földet, sem önök, sem én.
És most elérkeztünk a „kettéhasadt énhez”. Sohasem érezzük ezt a zuhanást, amikor teljesen ébren vagyunk. Nappali énünknek nincs ilyen élménye. Akkor pedig – s itt megtámadhatatlan az érvelésem – egy másik, önálló énnek kell lennie annak, amely zuhan, amikor alszunk, és amelynek megvan ez az esésélménye – egyszóval emlékei vannak az ősrégi faji élményekről, mint ahogy nappali énünknek a nappali élményekről vannak emlékei.”