Emma egy vidéki orvos, Charles Bovary felesége, aki saját ostoba és korlátolt környezetébe, szépségével és érzékenységével oda nem illő, unatkozó fiatal nő.
A férjétől házasságuk óta idegenkedő Emma hamis romantikus olvasmányok és képzelgések érzelmi rabja, életét csak a szerelmi mámorral véli megvalósíthatni. Bovaryné a „meg nem értett asszony”. Megfertőzte őt a század betegsége, sosem érzi jól magát ott, ahol él, elvágyódik a láthatáron túlra. Örökös belső nyugtalanságban él. Amikor megcsalja becsületes és teljesen jelentéktelen férjét, élete még inkább kisiklik…
Rodolphe-tól kizárólagos szenvedélyt és szöktetést, Léontól könnyedebb kalandot vár, de mindkettőjükben csalódik: szeretői alig különböznek férjétől, csak rövid ideig jelentenek újdonságot.
“A felesége valamikor őrülten szerette Bovary urat; valóságos szolgálójává lett, ami férjét csak még inkább elidegenítette tőle. Fiatal korában vidám, közlékeny, kedves teremtés volt szegény, de ahogy megöregedett – hasonlóan a levegőn felejtett borhoz, amely megecetesedik – házsártos, nyafogó, ideges vénasszony lett belőle. Annyit szenvedett – s eleinte szótlanul – mikor látta, hogy férje minden szoknyának utána szalad s minduntalan részegen, fáradtan jön haza, késő éjjel, az Isten tudja honnan! Később a büszkesége fellázadt. Nem sírt többé s nem veszekedett. Elhallgatott, lenyelte dühét, és stoikusan viselte sorsát mindhalálig. Különben nem is ért volna rá férjével vitatkozni; egész nap lótott-futott, mindig volt valami dolga.
Ő járt az ügyvédekhez, a bírósághoz; ő tartotta nyilván a kötelezettségek lejáratát, s ő eszközölte ki a sok halasztást; otthon pedig varrt, mosott, vasalt, ügyelt a munkásokra, fizette a számlákat, míg Bovary úr, nem törődve semmivel a világon, s belesüppedve világgyűlöletből fakadt álom-kórságába – melyből koronkint csak azért ébredt fel, hogy kellemetlenségeket mondjon a feleségének – nyugodtan pipázott a tűzhely mellett, s bele-bele köpött a hamuba.”