1800-as évek közepe, Párizs. Florent Cayenne-ből menekült forradalmár. A cayenne-i száműzetéséből hazatérő férfi családi nyomásra kísérletet tesz a normális polgári létbe való beilleszkedésre, de mivel lázadó énjét nem tudja elfojtani, így újra feléled benne a közéleti eseményekkel szembeni nemtetszése és válik a császársággal ellen fellépők, a vörösök meghatározó alakjává.
„A tetők szüntelenül ott voltak előtte. Nem nyithatta ki az ablakát, nem könyökölhetett rá a korlátra anélkül, hogy ott ne legyenek a szeme előtt, elzárva a látóhatárt. Este, ha kijött a Csarnokból, újra csak a végtelen tetőket látta. Elzárták előle Párizst, nyomasztották nagyságukkal, betörtek az életébe minden pillanatban. Ezen az éjszakán még vadabbul rohanta meg a rém, melyet még növelt a lelkén rágódó tompa nyugtalanság is. A délutáni eső poshadt nyirkossággal töltötte meg a Vásárcsarnokot, mely ott hentergett a város kellős közepén, akár a részeg az asztal alatt az utolsó palack után, és Florent arcába fújta bűzös leheletét. Úgy rémlett, mintha mindegyik pavilonból vastag pára gomolyogna elő. Távolabb a mészárszékek s a belsőrészes boltok gőzölögtek, émelyítő vérszagot árasztva. A zöldség- és gyümölcspiac a megsavanyodott káposzta, a rohadt alma, a szemétbe dobott zöldfélék szagát lehelte magából. A vajak bűzölögtek, a halpiac felől csípős fuvallat fújt. De különösen az alatta levő baromfipiac szellőztető tornyából tört elő meleg pára és büdösség, mely úgy terjengett, mint a gyárkémények füstje. Ez a sokféle kigőzölgés felhővé sűrűsödött a tetők fölött, beburkolta a szomszédos házakat, súlyos páraként telepedett egész Párizsra. A Vásárcsarnok fulladozott szűkre szabott vasövében, és estéli csömörének túláradásával fűtötte a pukkadásig tömött város álmát.”