Élni öröm!… – ennek átérzése ad erőt Pauline Quenunek arra, hogy legyőzve természetes és örökölt önzését, mindig kész legyen az önfeláldozásra, hogy lemondjon mások javára nemcsak vagyonáról, hanem még a szerelméről is, hogy jóságot juttasson rossz embereknek és hogy derülten, jókedvűen haladjon végig az életen, amelyben csak bűnnel, nyomorúsággal és betegséggel találkozik, mint a mesék hősnői, érintetlenül, tűzön és vízen át.
Ez a Pauline Quenu, tízéves korában árvaságra jutva, szép örökséggel apja unokatestvérének családjához kerül, ahol lassanként elszedegetik a vagyonát, másodunokatestvére javára, akit szeret és akivel eljegyzik. Mikor aztán vagyonának már csak a roncsai maradtak meg, a fiút anyja egy másik, vagyonosabb leánnyal boronálja össze. Pauline, aki az egész család gondviselője és betegápolója volt, kész a legnagyobb áldozatra is és eltitkolja szerelmét, hogy az, akit szeret, boldog lehessen. Végül második anyja lesz a fiatal házaspár koraszülött kis gyermekének, akit ő őrzött meg az életnek; és mert ezt a gyermeket ahelyett a gyermek helyett is szereti, akit ő nem hozhatott világra. Nem éri be azzal, hogy vagyonának maradékát neki köti le, hanem örökre magányos marad, hogy ennek a szegény kis teremtésnek élhessen.
„És most egymásután ismételtették vele az utat. Már nem félt, megindult az első hívásra. Odament nagyatyjához meg az atyjához és megint visszatért nagyatyjához, hangosan nevetve, mert tetszett neki a játék, fel-felbukva közben, mintha a föld rengett volna alatta.
– No még egyszer a papához! – kiáltott Pauline.
Lazaret kezdte fárasztani a dolog. A gyermekek, az övé is, hamar untatták. Amikor olyan vígnak látta ebben az órában, az a gondolat, hogy ez a kis lény lesz az ő folytatása, bizonyos aggodalommal fojtogatta. Amióta elhatározta, hogy Bonnevilleban tengeti életét, az a gondolat ejtette rabúl, hogy abban a szobában fog meghalni, ahol az anyja meghalt; és egyszer sem ment föl a lépcsőn anélkül, hogy arra ne gondolt volna, hogy egy napon itt viszik majd a koporsóját. A folyosó szűk bejárata bántotta, nehéz volt benne megfordulni, s folyton az a gondolat nyugtalanította, vajjon hogyan viszik majd ki itt az emberek anélkül, hogy be ne ütközzenek a falba. Amely mértékben fogytak napjai, a halál gondolata annál erősebben megfogózott benne és siettette lényének bomlását, megsemmisítette férfiasságának maradványát is. Én már végeztem, így szokta mondani magában, – teljesen fölösleges, hogy valamire törekedjék még ezentúl, egyre jobban elmerült unatkozásának bárgyúságában.
– Még egyszer a nagypapához! – kiáltotta Pauline.
Chanteau nem bírta kinyújtani kezét, hogy elfogja és ott tartsa a kis Pault. Széttartotta lehetőleg térdét, de a nadrágjába kapaszkodó ujjainak fájdalma hosszú sóhajt csalt ki belőle. A kis fiú már hozzászokott az öreg végtelen nyögdeléséhez, miután mindig mellette élt és bizonyára azt képzelte az ő kis eszével, hogy minden nagyapónak így kell szenvednie. De most, ezen a szép napon, midőn odaesett hozzája és ránézett, abbahagyta a nevetést és vizsga szemmel nézte őt. Alaktalan kezei szörnyű csont- és bőrtuskónak látszottak, vörös ráncos, fájdalomtól tépett arca mintha hirtelen lecsúszott volna a jobb vállára; míg egész teste tele volt bütykökkel és repedésekkel, akár a lezuhant kőszemek maradványai. És Paul meglepődött, hogy ilyen betegnek és aggnak látja őt.”