Claude Lantier életén át megmutatkozik a párizsi élet. A bohókás, útkereső ifjak, művészek lépéseit kísérjük végig, s így betekintést nyerhetünk a pezsgő kulturális életbe, amely nem mindenkinek váltja be a reményeit. A regény szereplői egy csoport fiatal tehetség, akik Párizs meghódítására indulnak, hogy változatos pályát fussanak be.
A fiatal építész, Dubuche eladja a tehetségét. Egy gazdag malterkeverő gyáros lányát veszi el, aztán megalázottan, beteg gyermekeire felügyelve, feleségétől eltaszítva tengeti szomorú életét.
Fagerolles megalkuszik. Ő felruházza a festménye nőalakjait, és így bekerül képével a művészeket szentesítő, évente megrendezett párizsi Szalonba, sőt annak zsűrijébe is.
Jory, egy kivénhedt kurtizánt veszi feleségül és annak rabja lesz.
Claude-nak az a sors adatott, hogy ne legyen képes megalkotni mestermunkáját.
A szerencsétlen szobrász, akinek nincs pénze, hogy a fürdőző nő álló alakjához a szükséges vasállványt megvásárolja. Seprűnyélből épít faállványt, és amikor a szobor elkészül, összedől az egész.
Úgy tűnik, hogy Sandoz az egyetlen a fiatal csoportból, akinek pályája kiteljesedni látszik. De mivel véleménye szerint a művészet választja a művészt, ezért a végén rabjává válik, és arra kényszerül, hogy családot, életet, levegőt, mindent mellőzve a nap minden pillanatában őt szolgálja.
„Claude elhaladt a városház előtt, amelynek órája éppen hajnali kettőt ütött, midőn a zivatar kitört. Ily sokáig kóborolt a nagy vásárcsarnokban ez izzó júliusi éjszakán, mert művész létére szeretett elbarangolni és szerelmes volt az éjjeli Párisba. Hirtelen oly kövér és sűrű cseppekben kezdett esni, hogy futásnak eredt és eszeveszetten rohant a Quai de la Gréve hosszában. A Louis-Philippe-hídnál azonban megállott: elfulladása felbőszítette és oktalannak tartotta a víztől való félelmét. Sűrű sötétségben, a felhőszakadás zuhogásában, amely elhomályosította a gázlámpákat, lassan, kezeit lóbálva ment át a hídon. Egyébiránt már csak nehány lépést kellet megtennie. Midőn a Quai de Bourbonra, az Ile Saint-Louisba befordult, egy hatalmas villám a Szajna előtt, a keskeny út szélén sorakozó régi úri házak egyenes és lapos sorát világította meg. A visszfénytől kigyúltak a magas ablakok, amelyek nem voltak táblákkal ellátva; látni lehetett a régi homlokzatok szomorú előkelőségét, élesen felismerhető részleteikkel, egy kőerkéllyel, egy terrasz feljárójával, egy orom faragott füzérével. Itt volt a festő műterme, a régi Du Martoy-ház legtetején, a Rue de la Femme-sans-Tete sarkán. a folyópart, amely egy pillanatra láthatóvá vált, ismét sötétségbe merült és hatalmas mennydörgés rázkódtatta meg az álomba merült városrészt…”