Edmond Dantés tengerészt igazságtalan vádak alapján életfogytig tartó fegyház büntetesre ítélik a világ legbiztonságosabbnak hitt börtönében. If varából eddig még soha senkinek nem sikerült megszöknie. A rabságban barátságot köt a rejtélyes Faria abbéval, aki tanítványává fogadja, és egy hatalmas kincs lelőhelyének titkát is rábízza. Amikor az abbé meghal, Dantés az egyetlen lehetséges menekülési módot választja: bevarrja magát apapnak szánt halottas zsákba, melyet a mit sem sejtő fegyőrök a tengerbe vetnek. Egy közeli szigeten ér partot, majd felveszi egy csempészhajó, amely hamarosan kiköt Monte Cristo szigetén…
Részlet a könyvből:
„A Notre-Dame de la Garde parti őrsége 1815. február 24-én jelezte a Szmirna, Trieszt és Nápoly felől érkező háromárbocos Pharaon hajót.
Mint rendesen, egy révkalauz azonnal nekiindult a kikötőből, érintette If várát, és a Morgion-hegyfok és Rion szigete között érte el a hajót.
És ugyancsak, mint rendesen, a Saint-Jean erőd lapos teteje megtelt kíváncsiakkal. Mert Marseille-ben mindig nagy esemény egy hajó érkezése, főleg az olyan hajóé, amelyet, mint a Pharaon-t, a hajdani Phókaia[1] hajógyáraiban építettek, szereltek fel, raktak meg, és amely a város egyik hajótulajdonosáé.
Eközben a hajó előrehaladt. Szerencsésen átjutott a szoroson, amelyet valamely vulkáni kitörés vájt Clasareigne szigete és Jaros szigete közé. Megkerülte Pomègue-et, és áthaladt három csúcsvitorlájával, nagy orrvitorlájával és farvitorlájával, de olyan lassan és olyan szomorúan, hogy az érdeklődők a szerencsétlenséget megérzők ösztönével azon töprengtek, vajon miféle baleset érhette útközben a hajót. A szakértők azonban rájöttek, hogy ha bármi szerencsétlenség történt volna, az nem magával a hajóval eshetett meg, mert az minden tekintetben a tökéletesen kormányzott hajó hatását keltette: horgonya kivetésre kész, homlokárboc-kötele leakasztva, és a révkalauz mellett, aki készen állt, hogy a Pharaon-t a marseille-i kikötő keskeny bejáratán keresztül irányítsa, fürge mozgású, élénk tekintetű fiatalember állott, figyelemmel kísérte a hajó minden mozdulatát, és megismételte a révkalauz parancsait.
Az a különös nyugtalanság, amely a tömeget elfogta, Saint-Jean terének egyik nézőjét különösen hatalmába ejtette, elannyira, hogy be sem várta, míg a hajó befut a kikötőbe, hanem beugrott egy kis csónakba, és parancsot adott, evezzenek a Pharaon elé, hogy szembe érje a Réserve-kert öblét.
A fiatal tengerész ennek a férfinak közeledését látva, otthagyta a révkalauzt, és kalapját kezében tartva a hajó széléhez támaszkodott. Szép fekete szemű és hajú, magas, karcsú, tizennyolc-húsz esztendős ifjú volt. Egész lényén azoknak az embereknek nyugalma és sajátságos határozottsága ömlött el, akik gyermekkoruk óta megszokták, hogy harcoljanak minden veszedelemmel.
– Ah, maga az, Dantès! – kiáltott a férfi a csónakban. – Mi történt, mit jelent ez a szomorúság, amely lerí a hajóról?
– Nagy szerencsétlenség történt, Morrel úr – válaszolta a fiatalember -, nagy szerencsétlenség, főleg reám nézve: Civita-Vecchia magasságában elveszítettük a derék Leclère kapitányt.
– És a rakomány? – kérdezte élénken a hajótulajdonos.
– Szerencsésen partot ért, Morrel úr, és remélem, meg lesz elégedve ebben a tekintetben. Hanem a szegény Leclère kapitány…
– De hát mi történt vele? – kérdezte a hajótulajdonos szemmel láthatóan megkönnyebbülten. – Mi történt a derék kapitánnyal?
– Meghalt.
– A tengerbe esett?
– Nem, agylázban halt meg. Rengeteget szenvedett szegény.
Azután embereihez fordult:
– Hé, fiúk! – kiáltotta. – Mindenki a helyére! Horgonyt vetünk!
A hajó legénysége engedelmeskedett. A nyolc-tíz matróz közül egyesek a vontatókötelekhez, mások a vitorlaejtőkhöz, fordítókötelekhez és az orrvitorla lehúzóihoz rohantak, a többiek pedig a vitorlák vonóköteleit vették kezelésbe.”