Életszerű, valóságos, egyszerűek, hétköznapi, és mégis nagyszerű novellák. A napi élet tragikumai – tragikomédiái, melyek egy-egy egyszerű, tömör, velős mondattal zárulnak.
Tartalom:
Ezüstbot – A jó bíró – Fogfájás – F. F. rejtélyes gyógyulása – Legenda – Üvegszem – Béla, a buta – Hűség – Szemetes – Apa
Részlet a könyvből:
„Egyik orvos sovány étrendet ajánlott – tea, tej, tojás, kétszersült – és fürdőket, calium hypermangan-nal. Naponta háromszor megfürdött a lila fürdőben, minden hatás nélkül. Ekkor egy híres fiatal tanárhoz ment el, aki egy hősszerelmes mosolygó fölényével fogadta, királyi előkelőséggel hallgatta meg a panaszát, levetkőztette, kopogtatta a máját és a lépét s végül kijelentette, hogy semmi baja, azaz, az a baja, hogy képzelődik. Betegsége mindenesetre érdekes. Meg is mondta a nevét: hysteria olfactoria. Az orrüreg felső részében vannak a szaglópálcikák, azok az idegvégkészülékek, melyek az orrba – a belehelés léghuzama által – jutott légnemű testeket szag alakjában érzékelik és előfordul, bár igen ritkán, hogy ezek az idegek hibásan működnek, akárcsak az a szem, mely viziókat lát, vagy az a fül, mely hallucinál. Ilyen F. F. főfelügyelő beteges szagérzékenysége is, melyről a tanár, mint sajátos esetről, hosszabb megfigyelés után értekezést ír egy bécsi orvosi lapba. „Ön – mondotta, minthogy a professzor igen szellemes ember volt – a szag Macbethje, aki az orrával kísérteteket szagol.” Ez a magyarázat kissé megnyugtatta.
Mikor azonban eltávozott, már a lépcsőn érezte az ismert szagot. Futni kezdett, a szag pedig rohant utána, amilyen gyorsan szaladt, úgy szaladt az is, a sarkában volt és eztán rátámadt, kegyetlenül. Orra cimpái lázasan szimatoltak, figyelt az orra, ágaskodott és előremeredt. Azok a szemek, melyek véres árnyékot látnak, azok a fülek, amelyek túlvilági hangokat hallanak, nem figyelhetnek jobban. Kétségbeesésében azt kívánta, bárcsak vakulna és siketülne meg az egész emberiség orra. De csakugyan érzéki csalódásról van-e szó? Befogta az orrát és nem érezte, kinyitotta és újra érezte. Rázta a fejét, izgett-mozgott, néha magában beszélt. Idegessége kétségtelenül növekedett, de általános állapotában javulás mutatkozott, mert az a megállapítás, hogy csak idegbeteg, fölrázta közönyéből, meg is fogadta, hogy alaposan kigyógyíttatja magát és egy ideggyógyászhoz fordult.”