Tábory Elemér tizenhat éves korában felfedezi magában, hogy egy másik személyiség is él benne. A tudatában, az álmaiban, vagy akár a valóságban. Alteregója az álmaiban jelenik meg, vagy inkább elalváskor vált át az egyik életfél a másikba. Másik énje alantas munkát végezve, megaláztatások sorozatával tengeti mindennapjait. Tizenhat éves koráig Elemérnek erről a másik életről csak bizonytalan emlékei vannak, megmagyarázhatatlan félelmei és „rossz érzései” egyes helyszínekkel és személyekkel szemben.
Alteregója ugyan vele egyidős, de származásáról és korábbi életéről nem tud biztosat, és nem tud részleteket, inkább csak néhány mozaikképre emlékezik. Elemér a nevezetes majális napján tapasztalja először, hogy álma több mint alkalmi és esetleges álom, hogy álombeli alteregójának külön élete van, vagy legalább is lehet. Van tehát a regényben egyszer egy saját személyiség – Tábory Elemér-, egy alteregó személyiség – az asztalos inas -, álombeli emlékek, amelyek az asztalos inas tudatában őrződtek meg, és olyan emlékképek, amelyek „átjönnek” Elemér ébrenlétébe. Az asztalos inasnak viszont nincs emléke Tábory Elemér világáról.
Részlet a könyvből:
„Össze akarom állítani életem aktáit. Ki tudja, mennyi időm van még? A lépés, melyre elszántam magam, talán végzetes lesz. Lassan, biztosan múlik az éj. Majd egyszer csak jön, lábhegyen, mint egy gyilkos, a fekete Álom, és nesztelen mögém áll. Hirtelen a szememre szorítja tenyerét. És akkor nem vagyok többé a magamé. Akkor megtörténhetik velem akármi.
Össze akarom állítani életem aktáit, mielőtt még egyszer elaludnék.
Mindenről pontos jegyzeteim vannak. Az életem olyan volt, mint egy álom, és az álmaim olyanok, mint az élet. Az életem szép volt, mint egy álom; ó, bár lett volna az életem szerencsétlen, és az álmaim lettek volna szépek!
…Tizenhat éves koromban kezdődött. Különösségek voltak azelőtt is. De egyáltalán nem feltűnő dolgok: tiszta gyerekességnek lehetett őket tartani. Például a tislérrel. Mindennap a tislér mellett jártam el, iskolába menet. Sokszor megálltam a szűk ablak előtt. Ez a sötétnek látszó műhely lassanként a rejtelmek színhelye lett fantáziámban. Minden ok nélkül elképzeltem magamnak, hogy ott, a jámbor tislérség örve alatt nagy gonosztevők, pénzhamisítók, talán gyilkosok is manipulálnak, vagy ártatlan fiúkat kínoznak… olyanokat, mint én. Sőt ezt a hitemet valahogy néhány pajtásomra is rászuggeráltam, úgyhogy egy valóságos doktor Holmesi titkos társaságot alapítottunk ennek a rejtélynek a kikutatására. A társaság, mint a rejtély is, magától megszűnt, de én továbbra is mindig érthetetlenül megborzongtam, valahányszor enyvszag csapott meg az asztalosműhely ablakából, mintha ismerős illat volna ez, mintha ilyen műhelyben éltem és szenvedtem volna magam is sokáig.
Pedig úrifiú voltam, gazdag fiú, és a legjobb tanuló a gimnáziumban.”