A történet 1956 márciusában, egy Duna menti erdőrengetegben játszódik az emlékezetes jeges árvíz idején. A főszereplők – Kati, Laci, Péter és Karcsi – balszerencse folytán bennrekednek a kiürített árterületen. A rohamosan emelkedő áradat a Bujdosó-zátonynak nevezett, magaslatra kényszeríti őket, ahol hatalmas jégtorlasz keletkezik. A torlaszt bombázni kell, ám ez a négy gyerek számára életveszélyt jelent. A védelem parancsnoka Farkas István honvéd ezredes – Péter apja –, drámai döntésre kényszerül: neki kell kiadnia a parancsot…
Részlet a könyvből:
„Visszafelé jövet megnézte az öreg tölgyet. Már a vízben állt. A száraz parttól talán tizenöt-húsz lépésnyire 60-70 centi mélynek becsülte a vizet, azon kell átgázolniuk, ha fel akarnak kapaszkodni a fára. A felkapaszkodás sem látszott egyszerűnek. A vastag törzset hárman sem érték körül, az alsó ágak pedig két és fél méter magasan voltak a vízszint fölött. Ha rablólétrát tartanak egymásnak, akkor sem jutnak föl, mert ezeken az emberderék vastagságú ágakon nem tudnak megkapaszkodni, és aki legutoljára marad, nem tudják felhúzni. A fán nem rakhatnak tüzet, nem vethetik le nedves ruhájukat. A szél pedig állandóan fúj, néha havat is kerget.
– Határozni kéne – töprengett.
A jég is aggasztotta. A partoktól már mindenütt elszakadt, de mozdulatlanul állt. Csak az öreg tölggyel egy vonalban csúszott meg néha. Ilyenkor nagy reccsenéssel felágaskodott egy-egy jégtábla. Némelyik ott is maradt, de legtöbbször néhány perc múlva aláfordult. Láthatóan torlódott, vastagodott a jég az egész folyó szélességében.
A bástyával körülölelt kunyhót nézte. Másfél méteres vízemelkedést még elbír. Akkor a kunyhó tetejével egy vonalban lesz a víz. A legaggasztóbb az volt, hogy átázik az alig egy méter vastag töltés, amely a lábánál is csak 160-180 centiméter széles. Akkor pedig jobb lenne már most felkapaszkodni a fára.”