A Karinthy-féle lexikonírás lényege, hogy egy-egy közismert fogalmat – ideges ember, élelmiszer, házasság, stb. – a lehető legtudálékosabb, leglexikonszerűbb módon határoz meg, természetesen úgy, hogy mind a fogalmat, mind a vele kapcsolatos köznapi elképzeléseket, mind a formális-lexikonszerű tudományosságot a lehető legnagyobb mértékben kicsúfolja, lehetetlenné teszi.
Részlet a könyvből:
„VEKKER, ébresztőóra, ébreny (vö. fülbetegségek, álmatlanság, süketfajd)
A ragadozók egy ismeretes fajtája, mely áldozatát nagyon sajátságos módon, a füleken keresztül ejti meg. Óvatlan percben (vö. pókok), rendesen, mikor az áldozat alszik, hirtelen veti rá magát, és akkorát ordít a fülébe, hogy a szerencsétlen alvó feje megreped, mire a V. kiszívja vérét, és felfalja. Nagyon ritkán támad; tapasztalatlanok nyugvó állapotban éppen ezért veszélytelennek tartják, és mindenféle módon ingerlik: járatják, mint a kisgyermeket, beszélnek hozzá, felhúzzák (vö. heccelni, ingerelni), és támadásokra betanítják. Igen csekély intelligenciája van: kosarat nem tud vinni, se két lábon állni; számolni nagyon nehezen, órákig tartó fejtörés után. Csekély fokú értelmének egyik feltűnő jele, hogy saját gazdáját nem ismeri meg: rendesen összetéveszti azt az embert, aki lefekszik, azzal, aki felkel, s ha például a lefekvő ember betanította, hogy reggel, mire nagy nehezen összeszámolt nyolc órát, ordítson, akkor ő csakugyan ordít, és nagyon csodálkozik, ha ezért az a másik ember, aki felébredt, úgy vágja pofon, hogy leszédül. Rosszindulatú emberek ismerve ezt a fogyatékosságát, esténként gyakran felheccelik, mielőtt lefeküsznek, hogy bosszantsák azt az embert, aki reggel az ő ágyukban fog feküdni, és nem tud az egész dologról semmit; a szelídített V. ilyenkor hűségesen számol, és megtévesztve attól a külső és jelentéktelen hasonlatosságtól, ami a két ember arca közt fennáll, reggel ráordít áldozatára.
A V. ellen való védekezésnek elmélete nagyon csekély, gyakorlata ellenben igen széles körű. Az eddig összegyűjtött módszerek közül néhány alább következik:
1. A támadó V.-t, ha szemben találjuk, egy jól irányzott lövéssel leteríthetjük. Ha még akkor is lélegzik, bele lehet fojtani a lavórba.
2. A támadás percében dobjuk hirtelen a fejére a dunyhát, és üljünk rá. Hangszigetelőkről (azbeszt, kolofónium) jó előre gondoskodni.
3. A támadás percében ne a V.-t dugjuk a paplan alá, hanem a saját fülünket, és üljünk rá.
4. A dunyhára ne üljünk rá, hanem dugjuk mindjárt a fülünkbe.
5. A V.-t magát dugjuk a fülünkbe, utána két réteg (4-5 cm szélességű) vatta következik, tetejére hideg borogatás. Ha így se szűnik meg, Hoffman-cseppeket és sósborszeszt lehet alkalmazni.
6. Fecskendezzünk erős sósavas oldatot a V. belsejébe, mely a belső alkatrészeket felmarja.
A V.-rel nem tanácsos birkózni: azok a könnyen hevülő és hirtelen természetű emberek, akik a támadó V.-re egyszerűen rárohannak, és a földön, szőnyegen, majd az ágy alatt hempergőzve vad csatakiáltások kíséretében fojtogatják a V. torkát, és ádáz kétségbeeséssel gyömöszölik és bokszolják, és fejüket a V. szájába verik, hogy elhallgattassák: nagyon meggondolatlanul fecsérelik erejüket. Inkább hátulról, óvatosan közeledjünk feléje, és hirtelen csapjunk le rá.
Egy fantasztikus, új elmélet szerint (l. Marinetti, futuristák) a V. ellen való védekezésnek egyik módja volna felugrani az ágyból és elszaladni. Állítólag a V. áldozatát nem üldözi. Ezt az elméletet még nem próbálták ki.”