Az erdőből egy barna csuhás férfi rohant a több méter magas kerítés felé. Bár jókora hátizsákja volt, elég fürgén szaladt, s bizony meg is volt rá az oka. A sűrűből döngő léptekkel egy ötméteres gorgosaurus hím követte. A férfi minden erejét beleadta a futásba, hiszen tudta, hogy már nincs sok hátra és eléri a rácsot. Az őshüllő is tisztában lehetett ezzel, mert egy mordulás után minden erejét beleadva az ember nyomába eredt. Minden egyes lépésénél megremegett a talaj.
A férfi nem nézett hátra, inkább a rácsot figyelte. Kereste a nyílást, amin keresztül sértetlenül átjuthat Tokriába, a mezei manók földjére. Meg is látta, amit keresett. A rácson embernek méretezett ajtó volt. Ez volt az egyetlen pont, ahol a rács nem volt veszélyes. Kicsit lassítania kellett, mert a kerítés előtt széles fénylő sáv volt. A férfi most már tudta, hogy mi az: földre fektetett napelemek. Ezek adhatták az energiát a rácsnak, melybe mindenhol áram volt vezetve. Tudta, hogyha itt megcsúszik és rossz helyen ér a rácshoz, nem marad belőle több, mint egy kupac hamu.
A hüllő lassított. Megtanulta már a leckét: rács egyenlő veszély, fájdalom. Nagyot bődült, mintegy búcsúzóul a biztos zsákmány után, de azért kíváncsian figyelte még, míg az ember átmegy az ajtón. Azon a helyen, amin ő semmiképpen nem juthatott át.
A férfi fújtatva pihent meg a túloldalon. Most már biztonságban volt. Legalábbis a hüllőktől.