Az idős, özvegy Vauquer-né immár negyven éve működtet egy polgári penziót Párizsban, a Neuve-Sainte-Genevičve utcában. Az épület nem túl szép és nem túl kényelmes, de éppen megfelel lakóinak, akik Párizs szegényebb rétegeiből kerülnek ki.
1819-ben a penzióban majdnem teltház van. A személyzetet maga Vauquer-né és két cselédje, Sylvie, a szakácsnő és Christophe, a kifutóinas jelenti.
Az első emeleten él egy volt köztársasági hadbiztos özvegye, Couture-né egy fiatal lánnyal, Victorine-nal, akit apja kitagadott örökségéből, s így az idős asszony neveli szerény nyugdíjából.
A második emeleten lakik egy Poiret nevű nyugalmazott tisztviselő és egy magát Vautrinnek nevező úr, aki elmondása szerint korábban nagykereskedő volt.
A legfelső, harmadik emeleten él egy vénlány, Michonneau, egy volt tésztagyáros, akit mindenki Goriot apónak szólított és egy alkalmi bérlő, egy Rastignac nevű diák, aki jogot hallgatni érkezett a fővárosba.
A lakók békében élnek egymás mellett, csupán egyvalaki van közöttük, akinek rovására állandóan élcelődnek, ő Goriot apó. Persze ezen ténynek is meg van a maga oka.
Megtudják, hogy Goriot apó még korántsem olyan szegény, hogy egy ilyen eldugott kis penzióban kelljen tengetnie hátralévő napjait, ugyanis évi tízezer frankos életjáradékkal rendelkezik. Ami viszont felettébb különös volt, hogy gyakran fiatal, jól öltözött hölgyek járnak nála. Goriot hiába bizonygatja, hogy az említettek a lányai, magukban mindannyian elkönyvelik, hogy az idős Goriot a kéj és az élvezetek hajhásza, s a fiatalasszonyok mind az ő kitartottjai.
Rastignac útját vidéken élő rokonai igyekeztek minél inkább egyengetni a párizsi társasági élet labirintusában…