A történet a 3. évszázad végén, a római birodalom hanyatlása idején játszódik: a kereszténység terjedése létében veszélyezteti Diocletianus császár pogány hatalmát. A császár a törvények erejével akarja megszilárdítani uralmát. Serdülő fia számára őrzi a trónt, akiről azt jósolják az istenek, hogy a birodalom felvirágoztatója lesz, de ehhez feltételt is szabtak: húszesztendős koráig kiléte titok legyen mindenki előtt. Quintipor tehát saját atyja szolgájaként él az udvarban. Itt ismerkedik meg Galerius caesar lányával, Titanillával, majd megismerve a kereszténységet, Krisztus követőjévé válik.
Vajon mi lesz a sorsuk, és mi lesz a birodalom sorsa? El kell temetni a teljes antik kultúrát is a császár aranykoporsójába? A pogány és a keresztény Róma küzdelme, s a fiatalok lassan bontakozó szerelme izgalmas, ugyanakkor költőien szép történetté formálódik.
Részlet a könyvből:
„A fiú már akkor ott állt mögötte. Lábujjhegyen jött a romok felől, és két tenyeréből kékesen csillogó, finom ezüstport szórt a lány hajába. A lány nem vett észre semmit, csak akkor tekintett föl, mikor néhány porszem megakadt hosszú szempilláin.
– Mit csinálsz, Gránátvirág? – hajtotta fejét a fiú térdéhez.
– Találd ki, kis Tit – ragyogott a fiú szeme, és mutatta ezüstösen fénylő két tenyerét. – Ha megígéred, hogy nem röpülsz el, akkor megmondom, mit csináltam.
A lány ígéret helyett szorosan átölelte a két térdét.
– Nagy kék pillét csináltam belőled, kis Tit!
Mindennap mondta eddig a lánynak, hogy olyan finom és kecses, mint azok a kis pillék, amelyektől néhol lenvirágos rétnek látszott a hegyoldal.
– A napfény gyermeke vagy, kis Tit, olyan kicsi, olyan könnyű, olyan ragyogó és olyan csapongó.
– Kár, hogy nem vagyok olyan kék – nevetett a lány.
Hát most olyan kék volt a haja, mint a lepkék szárnya. A fiú azért késett olyan sokáig, mert pillangókat hajszolt. Sok szaladgálásba került, míg egy marék ezüstport össze bírt szedni.
– Ó, te nagy kisfiú, te! – törleszkedett hozzá boldogan a lány. – De azért ne gondold, hogy a versemet elengedem. Elhoztad, Gránátvirág?
Hogy az alexandriai epigrammát jóvátegye, mindennap írt egy verset Titnek. Legtöbbször éjszaka, csillagfénynél karcolta tele a piros-viaszos tabula ceratát, s ilyenkor adta át a lánynak.”