A kötetben csokorba gyűjtve megtalálhatók a szerző 31 története, amelyekben a „vegytiszta” komikum eszközeit használja, mint a szatírát, a paródiát, a gyilkosan éles politikai humort.
Részlet a könyvből:
„A vonat pontosan tizenkettőkor indult. Ebben a pillanatban tíz perccel múlt tizenkettő. Tíz perc alatt a pályaudvarra érhetek. Láttam, hogy alamusziságra itt nem sok tér nyílik, mert a vonat afféle „villám-expressz” volt, és a kontinensen az ilyen „villám-expresszek”-et ijesztő komolysággal kezelik: valamikor okvetlen elindítják őket még a hirdetett napon. Az én embereim voltak már csak a váróteremben, a többiek már mind felcihelődtek és „felhágtak” – ezen a tájon legalábbis így mondják, ha beszállnak. Utasaim az idegességtől és kimerültségtől hisztérikusak voltak, én persze vigasztaltam őket, és igyekeztem erőt önteni beléjük – így rohantunk ki a peronra.
No de hát a dolgok nem olyan egyszerűek – ismét kitört a botrány. A peronkalauz nem volt megelégedve a jegyekkel. Gyanakodva, megfontoltan, tudományos alapossággal vizsgálta végig őket, utána majdhogy fel nem nyársalt a szemével, majd egy másik vasutast hívott magához. Mindketten megvizsgálták a jegyeket, majd egy harmadik vasutast szólítottak magukhoz. Ezek aztán újabb vasutasokat hívtak – a zsinat vitatkozott, érvelt, hadonászott, magyarázott az idők végtelenségéig, míg végül is bátorkodtam megjegyezni, hogy talán azt is tekintetbe vennék, hogy az idő múlik, hozzanak tehát határozatot, minket meg engedjenek utunkra. Erre a legudvariasabban kijelentették, hogy baj van a jegyek körül, és megkérdezték, hol szereztem őket. Az volt az érzésem, hogy tisztában vagyok izgalmuk okával. Mint tudják, a jegyeket egy trafikban vásároltam, és így természetesen dohányszagúak voltak; semmi kétség: azon törték a fejüket, hogy lehetne a jegyeket a vámhivatalba utalni és ezt a szagot jól megvámolni. Így hát elhatároztam, most az egyszer egészen őszinte leszek – van úgy, hogy ez a legjobb metódus. Ezt mondtam:
– Uraim! Nem óhajtom ámítani önöket. Ezek a vonatjegyek…
– Pardon, monsieur! Ezek nem vonatjegyek.
– Ó – mondtam -, szóval ez a kifogásuk?
– Pontosan ez, monsieur. Ezek sorsjegyek, igen… mégpedig két évvel ezelőtti húzásra kibocsátott sorsjegyek.”