Kit Bellew elfogadja nagybátyja ajánlatát, hogy Klondike-ba tartó rokonainak segítsen átvinni a személyenkénti egyévi készletet a Csilkut-hágon, egészen a Lindeman-tóhoz. Partra szállásakor a Dyean-völgyben a zöldfülű utazók között is a legzöldebb, egy csicsakó. Ám mire a ráeső négyszáz kilónyi terherrel eljut a tóhoz megtapasztalja a kemény életet. A megfeszített munka átformálja jellemét: felfedezi saját külső és belső erejét. Új nevet is szerez magának: Felhő Bellew.
Többé vissza sem nézve, hátat fordít addigi életének, egy szál nadrágban, saját készlet nélkül folytatja útját az Arany Észak felé…
Részlet a könyvből:
„Amióta M. Guggenheim és Fiai beruházási bankjának magas fizetésű szakértője és képviselője lett, Bowie ezredes Dawson egyik legnagyszerűbb házát lakta. Felhő végül is az ő házában találkozott a dawsoni társadalom elitjével – nem afféle csákánynyél-milliomosok, hanem egy olyan bányaváros krémje, amelynek lakossága a világ minden részéből rekrutálódott; olyan emberek, mint Warburton Jones, író és felfedező; Consadine kapitány az Északnyugati Lovascsendőrségtől; Haskell, az Északnyugati Terület aranyügyi kormánybiztosa; és Von Schroeder báró, nemzetközi párbajhős és egy császár kegyence. És itt találkozott az estélyi ruhában tündöklő Joy Gastell-lel is, akit eddig mindig csak úton látott, szőrmekabátban, mokasszinban. A vacsoránál őmellette találta magát.
– Sose hittem volna, hogy itt a Klondike-ban ilyen keleti fényűzés is létezik – vallotta meg Felhő. – Nézze csak Von Schroedert. Ő valóban szmokingot visel, és Consadine-on is kemény ingmell van. De megfigyeltem, hegy ugyanakkor mokasszint hord. Hogy tetszik magának az én felszerelésem? – És vállait mozgatva illegetni kezdte magát, hogy Joy tetszését megnyerje.
– Mintha megerősödött volna, amióta átjött a hágón – nevetett a lány.
– Rossz. Találgasson még.
– Valaki másé?
– Nyert. Az A. & C. Társaság egyik hivatalnokától vettem.
– Szégyen, hogy a hivatalnokoknak ilyen keskeny válluk legyen – szánakozott Joy. – De még nem mondta, hogy mi a véleménye az én felszerelésemről.
– Túl sokáig voltam úton. Már majdnem elfelejtettem, hogy a nőknek válluk és karjuk is van. Holnap reggel majd úgy járok, mint a barátom; fölébredek, és azt fogom hinni, hogy csak álom volt az egész. Utoljára az Indián Asszony-völgyben találkoztunk…„