Ugyan miféle látogatásra vár több mint két évtizede Antifer, a nyugalmazott „rövidjáratú” hajóskapitány? Bizony nem csekély tét függ e látogatástól: százmilliós értékű, ismeretlen helyen elásott örökség megtalálásáról van szó! Antifer mester birtokában van a kincset rejtő lakatlan sziget egyik helyrajzi adata: a szélességi fok. De a sziget felkutatásához szükséges hosszúsági fokot az ismeretlen látogatónak kell magával hoznia. Érthető tehát, hogy a derék hajóskapitány egyre türelmetlenebbül várja a látogatást. Bezzeg nevelt lánya meg unokaöccse annál kevésbé, hiszen az ő szerelmük beteljesedése lehetetlenné válik, ha Antifer mester valóra tudja váltani a dús örökségre alapozott hóbortos terveit…
Részlet a könyvből:
„Felfedező útjukat azzal kezdték, hogy körüljárták a szigetet. Lábuk minden nyomtól érintetlen kristálykvarcon taposott. A partot sehol sem vájta ki a sós hullámok ostroma. A szigeten nem láttak más folyadékot, mint a legutóbbi esőzések nyomán keletkezett tócsák maradék vizét. A növényvilágnak még azok a zuzmó, tengeri moszat, tengeri kömény vagy egyéb hírnökei sem mutatkoztak, amelyek pedig olyan igénytelenek, hogy szél hordta magvaik megfogannak még a kopár sziklafalakon is: De nem volt ott még kagyló sem, se elevenen, se holtan – s ez már valóban megmagyarázhatatlan rendellenességnek tetszett. Itt-ott madárganajra akadtak (néhány dolmányos sirály vagy csérpár piszkított oda), s ez volt ezen a tájon minden, ami az állatvilágra emlékeztetett.
Mihelyt Kamülk pasa meg a kapitány körüljárta a kis szigetet, a közepén domborodó halom felé vette útját. A földduzzanat körül sem vallott semmilyen jel arra, hogy régebben vagy újabban látogatók jártak volna itt. Oldalán a sziklák mindenütt egyformán tiszták, hogy úgy mondjam, kristálytiszták voltak. Sehol semmilyen piszok, semmilyen szennyeződés.
Amikor mindketten megmászták a „teknőchéj” közepén emelkedő halmot, körülbelül százötven láb magasan voltak az óceán szintje felett. Egymás mellett ülve, kíváncsian szegezték szemüket az elébük táruló látványra.
A napsugarakat visszaverő hatalmas víztükör síkján semmilyen föld nem látszott. Tehát a szigetecske nem tartozott egy korallszigetcsoporthoz, amilyenek több-kevesebb ilyen szigetből szoktak állni. A tengernek ezen a részén semmilyen kiemelkedés nem mutatkozott. Zo kapitány, távcsövét a szeméhez szorítva, hiába keresett vitorlát e mérhetetlen rónán. A jelen pillanatban a tenger teljesen puszta volt, s a kétárbocost nem fenyegette a veszély, hogy észreveszik az alatt a néhány óra alatt, amíg a meredek parttól mintegy fél kötélhossznyira lehorgonyozva áll.
– Bizonyos vagy benne, hogy helyesen állapítottad meg, hol vagyunk ma, szeptember 9-én? – kérdezte ekkor Kamülk pasa.
– Bizonyos vagyok, kegyelmes úr – felelte Zo kapitány. – Különben, hogy minden tévedést kizárjunk, megint gondosan meghatározom a hajó helyzetét.
– Ez valóban nagyon fontos. De hogyan lehet megmagyarázni, hogy a szigetecske nincs feltüntetve a térképen?
– Azért, mert szerintem nagyon friss keletű. Egyébként önnek az a fő, hogy nincs rajtuk, és hogy biztos lehessen benne: ha majd elhatározza, hogy visszatér ide, a helyén fogja találni.
– Igen, kapitány, ha majd elmúltak ezek a zavaros idők! Bánom is én, ha ez a kincs hosszú évekig itt marad a szikla alá temetve! Itt biztosabb helyen lesz, mint aleppói házamban, nem igaz? Itt ugyan nem talál rá se az alkirály, se fia, Ibrahim, sem az a gyalázatos Murad! Hogy ez a vagyon Muradé legyen? Akkor már inkább megsemmisítettem volna a tenger mélyén!”