A XIX. század közepének Angliájában járunk. A nyüzsgő, eleven London és derűs, kedves kastélyaival, paplakjaival az angol vidék elevenedik meg előttünk. Megtalálható itt megannyi érdekes figur: szépasszonyok, és szélhámosok, öregedő katonatisztek és elegáns ficsúrok, szerelmes lelkészek és pletykás vénlányok, lordok és inasok tűnnek fel a történet különböző állomásain.
Közöttük vívja harcát ifjú hősünk, Arthur Pendennis úr legnagyobb ellenségével – önmagával. Illetve a tisztaságát, egyenességét minduntalan megkísértő önzéssel, a felelőtlen cinikus karriervágyat. Küzdelme sikerrel jár.
A művet Göncz Árpád fordította.
Részlet a könyvből:
„De miért is háborgott Laura kisasszony ennyire Arthur szenvedélye miatt? Talán nem tudta, hogy nemcsak a férfiak vetik oda magukat méltatlan nőknek, de a nők is odavetik magukat méltatlan férfiaknak, s hogy a szerelemre éppúgy nincs magyarázat, mint más testi vonzalomra vagy ellenszenvre; talán a claveringiek vezették félre, meg az öreg Portmanné tiszteletesasszony, aki tüzet okádott Penre, különösen mióta olyan pimaszul viselkedett a doktorral, és szivarozott a nyomorult az istentisztelet ideje alatt; az is lehet, hogy féltékeny volt; de e gonosz indulatnak, mint mondják, a hölgyek ritkán engedik át magukat.
Bár Penre nagyon haragudott, édesanyja iránt semmi ilyen érzést nem táplált; kislányos szeretetének teljes hevével szerette Helent – azzal a hévvel, amellyel a nők, ha szívük még szabad, közeli barátnőjüket szokták megajándékozni. Odaadás volt ez, szenvedély, már-már bolond gyöngédség; sok-sok cirógatás, gyöngéd jelző és becézgetés, amiről egy józan, szakállas historikusnak nem is illik beszélnie. Mi férfiak, csak mert nem ismerjük, ne vessük meg ezt az ösztönt. E nők, uraim, a mi vigasztalásunkra és gyönyörűségünkre alkottattak, a többi alsóbbrendű élőlénnyel együtt.”
„Lám, mennyi fájdalomtól, gondtól, ártalmas izgalomtól szabadít meg az egészséges butaság és derűs érzéketlenség! Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy az Erény nem Erény, ha nincs kísértés, mely eltántorítson tőle; csakhogy a butaság nagyobb ajándék, mint amennyire becsüljük, s hogy némelyik ember, akit a természet bőven ellátott efféle nyugtatóval, milyen szerencsés.”