A helyszín az orosz birodalom balti tartományai az 1870-es években.
A Baltikumban kiéleződött a politikai harc a betelepült és vagyonos németség, illetve a szláv lakosság között. Riga város községtanácsi választások előtt áll, s ketten pályáznak a polgármesteri megbízatásra: a kérlelhetetlen szívű német bankár, Johausen, valamint az eladósodott, ám nemes lelkű tudós tanár, az orosz Nyikolev. A bankár a markában tartjaa egy adóslevéllel a jóságos professzort, aki képtelen az édesapjától rámaradt adósságot határidőre törleszteni. Egy nap eltűnt a városból, s titokzatos távolléte idején rablógyilkosság áldozata lesz a Johausen-bankház egyik tisztviselője, s eltűnik az általa szállított 15000 rubel. A szörnyű bűneset gyanúsítottja a köztiszteletben álló tanárember lesz, aki büszkeségétől indíttatva nem is védekezik a jobb érzésű emberek szemében képtelennek látszó vád ellen. Riga német lakossága azonban követeli az orosz nemzetiségű tanár megbüntetését, s már-már ostrom alá veszik a házat, amikor egy szakállas fiatalember beavatkozása új irányt szab az eseményeknek…
Részlet a könyvből:
„Egyedül volt az éjszakában. Úgy lopódzott tova, mint valami farkas a hosszú, hideg télben a jégtorlaszok között. Vastag, bélelt nadrágja, tehénbőrből cserzett durva kaftánja, fülére húzott sipkája, nem védte meg őt eléggé a csípős szél támadásai ellen. Ajka és keze fájdalmasan ki volt cserepesedve. Ujjai hegyét megdermesztette az éles hideg. Teljes sötétségben haladt a mélyre ereszkedett égbolt alatt, amelynek fellegei hóviharral fenyegették, április elején járt már az idő, csakhogy fenn, a magas északon; az ötvennyolcadik szélességi fokon. Meg nem állt volna a világért sem. Lehet, hogy ha megáll pihenni, nem lett volna képes folytatni az útját.
Éjjeli tizenegy óra tájban végre mégis csak megállt a vándor. Nem mintha lába nem bírta volna már tovább, vagy elakadt volna a lélegzete, vagy mintha úrrá lett volna rajta a kimerültség. Testi ereje fölért lelke erejével. S a hazaszeretet leírhatatlan szenvedélyével hangjában, így kiáltott:
– Végre… a határ… a livóniai határ… hazám határa!
Kitárta karját, mintha magához akarná ölelni a szeme előtt nyugat felé elnyúló tájékot. Határozott léptekkel tapodta a föld fehér takaróját, mintha bele akarná vésni lábanyomát ott, az utolsó szakaszon.
Messziről jött, nagyon messziről – sok ezer kilométernyi távolságból, veszedelmek között, amelyeken bátorságával, eszével, akaratával és konok kitartásával egytől-egyig diadalmaskodott. Szökevény volt. Két álló hónap óta törtetett szakadatlanul nyugat felé. Járhatatlan sivatagokon keresztül, gyötrelmes kerülő utakra kényszeredve, hogy elkerülje a kozák őrszemeket, magas hegyek meredek, tekervényes szorosain át, ide merészkedett az orosz birodalom középső tartományaiba, ahol a rendőrség hallatlan éberséggel ügyel! S végül, miután szinte csodaszerűen sikerült kisiklania oly találkozások elől, amelyekben könnyen életét veszthette volna, így kiáltott föl:
– A livóniai határ… a határ!
Talán ez az a baráti föld, ahol annyi év múltán visszatérvén, nincs már mitől félnie? A szülőföld, ahol nyugalma biztosítva van? Ahol barátai várják? Ahol családja fogadja tárt karokkal? Ahol felesége, gyermekei lesik visszaérkezését? Vagy akiknek éppen váratlan betoppanásával szeretne örömet szerezni?
Nem! Ezen a földön csak mint szökevény akart keresztülvágni. Csak a legközelebbi kikötőbe akart rajta keresztül eljutni. Hajóra akart szállni anélkül, hogy gyanút ébresszen. Biztonságban csak akkor lesz, amikor a livóniai partvidék a távol ködébe vész már mögötte.”