Az 1980-as években járunk, a történet hőse, a csetlő-botló Marton Gyula, aki önző, törtető és irigy alak, és akinek minden lélegzetvétele egyetlen célt szolgál: befutni, ismertté és gazdaggá válni, a lehetőségek földjén megélni az amerikai álmot. Ez az ábrándkép lebeg előtte folyton, és eltakar minden egyebet. Ezért a magyar író, színész a lehetetlennel próbálkozik: bár angol tudása gyatra, és igen lassan ismeri ki magát a karrierépítés technikáiban, a pályázatok, hirdetések idegen közegében, elhatározza, hogy betör az amerikai színházi és média-világba.
Marton – némi leleménnyel és szerencsével – útlevelet szerez, és követségi kapcsolatai révén egyik darabja félig-meddig amatőr szintű washingtoni bemutatójára utazhat. Később a híres Yale Egyetem színházi szakán hallgat beszédtechnikát, és innen próbálkozik meg befutni. Csábítóbbnál csábítóbb hirdetések, ajánlatok ejtik meg. Próbálkozásaival azonban sorra megbukik vagy kudarcot vall, pedig sokszor próbálkozik New York-i „meghallgatásokon”, hollywoodi filmprodukció próbafelvételein, a siker egyre jobban elkerüli. Úgy ahogy berendezkedik az USA-ban, idővel drámakurzus tartására is megbízást kap a New Haven-i egyetemen, több futó szerelmi kapcsolata szövődik és bomlik fel…
A „nagy ábránd” mégis egyre inkább szertefoszlik…
Az utolsó epizódokban ismét itthon látjuk a főszereplőt, egy vidéki színház epizodistájaként, s amikor egy fiatal színésznő felkeresi, hogy amerikai utazása előtt tengerentúli tapasztalatairól faggassa, kiderül: az ifjú, rámenős pályatárs szinte mindent tud már, amire az érvényesüléshez szüksége van – Marton több éves kinti pályájának tanulságai is elavult kacatnak tűnnek immár.
Részlet a könyvből:
„Marton Gyula, a magyar színész, kábé másfél órát töltött aznap a Halászbástyán. Ezalatt hetvennégy privát fényképre nyomakodott rá – igaz, általában csak a háttérbe. Az eredmény: legalább három világrészre utaznak majd a vonásai a fényérzékeny anyag emlékezetére bízva, hogy azután a vegyszerekben előhívódjanak, végül (az esetek többségében) a fotópapíron kössenek ki. Mindez röpke másfél óra alatt! – nem rossz eredmény.
A Halászbástya csak a kezdet. Mi volna, ha olyan színhelyeken csinálná ugyanezt, ahol nemcsak amatőrök, hanem hivatásos sajtófotósok kattintgatnak?! Vagy ahol a tévétársaságok forgatnak!? A családi albumoknál százszorta nagyobb nyilvánosság a sajtófotóké (akkor is, ha csak a hátterükről lehet szó), még sokkalta komolyabb lehetőség rejlik a tévéfelvételekben. Megjegyzi-e valaki azokat az arcokat, melyek véletlenül kerülnek a képernyőre, a tudósítások hátterében? Talán igen, talán nem. Ki tudja. Mindenesetre ez is egy út, meg kéne próbálni.
Komolyan gondolom én ezt? – kérdezte Marton Gyula, a magyar színész, önmagától. Nem tudott válaszolni. Búcsúzni jött a Halászbástyára, ösztöndíjat kapott Amerikába – ahol egyébként töltött már néhány hónapot a közelmúltban, amikor két egyfelvonásosát bemutatta egy washingtoni színház. Mert ő nemcsak színész, hanem rendező és drámaíró is, szóval, szőröstül-bőröstül színházi ember. Úgy ám! Holnap indul a repülőgép. Szerbusz, Budapest!
Ezt a várost, úgy érezte, többé-kevésbé már meghódította. Bizonyos mértékig ismerik és elismerik itt (bár nyugodtan sétálhat az utcákon, kevesen fordulnak utána), kap jó szerepeket olykor (nem túl gyakran), szép kritikákat is (még ritkábban), a közönség szereti (az erre vonatkozó apró jelek és bizonyítékok persze viszonylagosak). Mindegy, most átrepül Amerikába, hogy megnézze, milyenek a korlátlan lehetőségek odaát, s ha teheti, színpadra (filmvászonra) verekszi magát, továbbá meggazdagszik, de nem kicsit, hanem nagyon, annyira, hogy az itthoni kollégák mind sárguljanak aszott körtévé az irigységtől. Persze, ők már most is eléggé sárgák az irigységtől, mert nem ők kapták az ösztöndíjat.”