A regény egy nagy, átfogó kép Széchenyi Istvánról, mely során bemutatásra kerül, hogy a fiatal, és magyarul sem tudó Stefferlből hogyan válik a hazája sorsáért aggódó, és azért mindent feláldozó „legnagyobb magyarrá”.
Az Egyedül vagyunk „a legnagyobb magyar” életének lélektanilag és történelmileg egyaránt nagy távlatú regénye, melyet sokelemű életanyag, kivételes korismeret és művészi érvényű megformálás tesz izgalmassá és időtállóvá.
Az életet romantikus teljességvágyban és intenzitásban élő, húsvér figurával; a szerelmi kalandok, az érzéki föllobbanások és a tartós nagy szerelmek történetével; a vitalitás táguló köreivel; a föladat- és útkeresés, majd a tettvágy és cselekvés örömeivel és konfliktusaival; a bűntudat, az önvád és meghasonlás drámáival.
Az a mód, ahogy a szerző bemutatja, hogy az életet könnyelműen élvező, kalandokból kalandba sodródó, jórészt külföldön élő huszár kapitányból – Stefferlből – hogyan lesz a legnagyobb magyar, hogyan lesz nagy sorsú, történelemformáló s népe jövőjéért az összeroppanásig szorongó államférfi, s hogyan válik emberileg is egyre megrendítőbben magányossá, az Egyedül vagyunk-ot a leghitelesebb és a legolvasmányosabb történelmi regényeink közé emeli.
Részlet a könyvből:
„Átmentek a szálló ivójába, ahol Simonyi ezredes és néhány tiszt veszett ujjongással húzatta magának az öreg Boka cigányprímással. István gróf, aki eddig szolgálaton kívül csak kénytelen-kelletlen állt szóba az ezredessel, most egyszerre megmagyarázhatatlan örömet érzett, amikor megpillantotta. Az sem bántotta, hogy az ezredes széles öleléssel vonta a keblére, és részeg elérzékenyedésében arcára jobbról-balról borgőzös csókot cuppantott. Szíve tele volt Wesselényivel, a magyar virtussal, a groteszk hősiesség csodálatával, és most Simonyi bárót is valami bizarr magyar mitológiai alaknak látta. Tetszett neki a falusi kocsma hangulata, az üvöltöző társaság, a dorbézolás féktelensége, a cigánybanda furcsa csoportképe, maga is vágyott valami férfias, duhaj kicsapongásra, és boldogan telepedett a tivornyázók közé. Az ezredes Bihari-nótákat parancsolt. István emlékezett arra, hogy a bécsi kongresszus alatt a leghíresebb cigányt maga is hallotta, s akkor azt írta naplójába, hogy Bihari őse bizonyára karmester volt Attila udvari zenekarában. A debreceni cigány szívesen húzta a Bihari-nótákat. István szívdobogva hallgatta azt a különös, izgató és szinte testi kéjt okozó ritmust, amely a hegedűk és sípok, a cimbalom és nagybőgő összhangzásában lüktetett. Valami büszke, férfias, harcos és daliás duhajság volt azokban a kétnegyedes taktusokban, a sírva vigadó vérmérséklet kicsapongó és bizarr szertelenségében… István gróf egyszerre látott kuruc tábortüzeket, főúri menyegzőket, udvari bálokat, ahol rokokó díszmagyarba öltözött, hajporos, copfos, sárga csizmás, sarkantyús, fiatal leventék táncoltak, valamint falusi kocsmákat, amelyekben bujdosó katonák, szegénylegények és parasztmenyecskék sáros csizmája döngette a földet. Látott lovasrohamokat és díszfelvonulásokat, látta Rákóczit, a börtönben szenvedő emigránsokat, a mohácsi csatát, a pogány magyarokat, a forradalmakat és Attila udvarát… a magyar tisztek kurjongtak, Simonyi óbester odaperdült a cigánybanda elé, és csuromvizesen, elkékült arccal, lihegve és csizmáját verdesve egyedül táncolt ez a Mária Terézia-rendes, arannyal elborított ruhájú részeg magyar szatír. István gróf is érezte, hogy a bor, pezsgő és pálinka elvette az eszét. Maga is szeretett volna táncra kerekedni, nagy, felségsértő, istenkáromló szavakat kurjongatni; halántékán a vér egy ütemben lüktetett a verbunkos kétnegyedes taktusával, sírni és nevetni tudott volna örömében és elkeseredésében – ez a részegség egészen más volt, mint életének bármelyik alkoholos és érzéki mámorossága. Most úgy érezte, mintha valami isteni csoda folytán Wesselényi Miklóssá változott volna, és Erdélyt, Debrecent, a Hortobágyot, az Alföldet, a Dunát, széles Magyarországot magában hordozná, és a szíve könnyekbe olvadva patakzanék…”