A mű hőse Hans Castorp, egy frissen diplomázott hamburgi mérnök, aki munkába állása előtt meglátogatja Joachim unokabátyját a davosi tüdőszanatóriumban. A látogatás eredetileg 3 hétre lett tervezve, de a hazatérés egyre messzebbre tolódik. Főhősünk végül 7 egész évet tölt a hegyek között, még jóval unokafivére halála után is ott marad.
A cselekményt a szállóvendégek fel- és eltűnése viszi előbbre.
Elsőként a három személy közül az olasz irodalmárra, egy közel negyven éves, deli férfival, Lodovico Settembrinivel találkozik, akit Hans első látásra kintornásnak vél kopottas ruházata és élénk taglejtései miatt. Settembrini maga is beteg valamelyest, de idővel már nem lakója a szanatóriumnak, csak esetenként jár be oda. Castorppal való találkozása után gyakrabban, mint korábban. Az olasz ugyanis pártfogásába veszi a tudatlan és naiv mérnöktanoncot, igyekszik felnyitni szemét a környező világ eseményei iránt, ráébreszteni arra, hogy a tudattalan lét, bár sokszor kellemesebb, ellentétben áll az emberi méltósággal, hogy egy gondolkodó lény nem kerülheti el azt, hogy jelenségeket tudatosítson és elgondolkodjon az eseményeken. Hans Castorp mesteréül fogadja Settembrinit bár nem minden nézetét osztja, Settembrini és Naphta vitája alapján alakítja ki véleményét a világ dolgairól.
Hans Castorp másik ismerőse Clawdia Chauchat, az orosz asszony, aki férjét hátrahagyva költözött ide önmagát ápolandó, ugyanakkor a betegség látható jelei nélkül. A mérnök szerelmes lesz a nőbe, aki naponta ebédel vele egy szalonban, de akit megszólítani is csak sokára mer, hogy aztán kapcsolatuk egy farsangi mulatság éjszakáján eljusson odáig, ahová egy férfi-nő kapcsolat emberi fogalmak szerint eljuthat. Hanst az asszony egy régi iskolatársára, Pribislav Hippére emlékezteti, akinek kirgiz szeme elvarázsolta őt, rajongott érte. Ez a szerencsésnek nem igazán nevezhető viszony szolgál ürügyül mind Castorp számára ahhoz, hogy a szanatóriumi lét elhúzódhasson, mivel a mámoros éjjelt követően a nő elutazik és csak később tér vissza egy idősebb férfival.
A harmadik személy egy idősebb férfi, Mynheer Peeperkorn, a holland pénzmágnás, Clawdia újdonsült „barátja”, akivel közös kasszát kezel az asszony: ő testesíti meg Hans számára az isteni őserőt, a mindent maga alá gyűrni képes és még öregemberként is uralkodni tudó, a zsarnokságot a nyájassággal mesteri módon keverő királyiságot, az igazi férfiasságot és ellenállhatatlanságot, annak ellenére, hogy férfi szavait sokszor nem értik, mondatait ritkán fejezi be.
Mikor a hollandus távoztával a hősök igyekeznek visszatérni a normális, vagyis az éppen nem normális, kerékvágásba, próbálva megfeledkezni az élettelteliségről, arról, hogy a sors példát mutatott nekik: a betegséget lehet királyi módon is, elegánsan és férfiasan viselni.