1920 tavaszán a legendás vörös lovashadsereg harcosai között ott vágtat egy vézna, szemüveges, diákforma lovas is, aki, bár nem nyeregbe termett, mégis elszántan forgatja a kardot. Iszaak Babel a neve, a lovashadsereg íródeákja.
Elbeszélései remek pillanatfelvételek, amelyek megkapó elevenséggel ábrázolják a galíciai hadjárat eseményeit. Sorsok, estek, történetek a katonákról és a helységek lakóiról, akikkel az író a háború idején megismerkedett.
Részlet a könyvből:
„AZ ELSŐ LIBÁM
Szavickij, a 6. hadosztály parancsnoka felállt, amikor megpillantott, és én bámulva néztem hatalmas, szép alakját. Felállt, s bíborvörös lovaglónadrágjában, félrecsapott, bordó kozák sapkájával, mellét borító érdemrendekkel úgy szelte ketté a szobát, mint a lobogó a mennyboltot. Kölnivíz és szappan édeskés, hűs illata áradt felőle. Hosszú lába olyan volt, mint a vállig ragyogó lovaglócsizmába bújtatott gyermeklány.
Rám mosolygott, lovaglóostorával az asztalra csapott, és magához húzta a hadparancsot, amelyet a törzsparancsnok az imént diktált le. A parancs utasította Csesznokovot, hogy ezredével azonnal induljon el Csugunov-Dobrivodka irányába, ütközzön meg az ellenséggel, és semmisítse meg…
„…Az ellenség megsemmisítéséért – írta tovább a hadosztályparancsnok, összekenve a papírlapot – a felelősséget Csesznokovra hárítom, halálbüntetés terhe mellett, amelyet helyben végre is hajtok, amiben Csesznokov elvtárs semmiképpen sem kételkedhet, hiszen nem az első hónapja működik velem együtt a harctéren…”
Szavickij a parancs alá kanyarította kacskaringós aláírását, a kész parancsot odadobta a segédtisztnek, és rám emelte szürke szemét, amelyben pajzán jókedv táncolt.
Átnyújtottam neki a hadosztály törzshöz való kinevezésemről szóló írást.
– Parancsba venni! – szólt a hadosztályparancsnok. – Parancsba venni, és vegyék fel teljes ellátmányba, lássák el mindennel, nőket kivéve. Iskolázott ember vagy?
– Igen – feleltem, s irigyeltem acélos, virágzó ifjúságát -, a pétervári egyetem jogszigorlója…
– Látom, a kinderbalzsamok fajtájából vagy – kiáltott nevetve -, s méghozzá pápaszemmel az orrodon. Nyamvadt fickó lehetsz! Ide küldenek anélkül, hogy tudnák, mi vár a magad fajtájára, a pápaszemeseket itt kardélre hányják. Megszoksz itt nálunk, vagy megszöksz?
– Megszokok – feleltem, s megindultam a szállásmesterrel, hogy éjjeli szállás után nézzek a faluban.
Ládámat a szállásmester cipelte a vállán. A falusi utca sárgán, gömbölydeden terült el előttünk, mint a sütőtök, az elszunnyadó nap rózsaszín sugarakat fröccsentett az égre.
Odaértünk egy festett virágfüzérekkel díszített házhoz, a szállásmester megállt, s bűntudatos mosollyal az arcán váratlanul így szólt:
– Sok kalamajka akadt nálunk a pápaszem miatt, s ez ellen semmit sem lehet tenni. A tudálékosabb embereknek itt kiszekírozzák a lelkét is.”
A LOVASHADSEREG ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK KÖNYV LETÖLTÉSE