I. Az őserdő lakói
II. Emberevők
III. Timbuktui közjáték
IV. A sziklák népe
A szerző útjának térképe
Részlet a könyvből:
„Mikor az apácabogár rászállt a függőágyamra, amint imbolyogva haladtunk az erdei ösvényen, azt mondtam Diamokónak :
— Ez az állat tabu. Nem öljük meg és ő majd szól a nagy kígyónak és a párducnak, hogy ne ugorjának ránk.
Boldogan felelte :
— Akkor majd a fának is szól, hogy ne essék keresztbe az utunkon és a folyónak, hogy szelíden folyjon, mikor átkelünk.
Hát ezért történt, hogy Katié, aki szereti a macskákat és legfőbb vágya volt, hogy párducot lásson fényes nappal, bizony nem látott egyet sem.
Móri máskép magyarázta. Azt mondta, hogy a szokatlan lárma, amit nappali utazásaink alkalmából csaptunk, — teherhordóink éneke és üvöltése, a kürtharsogás, a tom-tom dobolás és az elefántcsont-trombiták riogatása, — úgy megrémített minden állatot, hogy ész nélkül menekültek a libériái határon túlra. így is lehet magyarázni; az biztos, hogy gyakran láttunk csapatokba verődött nagy fekete majmokat, amint dühösen, rémülten és szitkozódva utaztak a fejünk fölött nagy recsegéssel nyugat felé, mint a newyorki magasvasút, a fák felső ágai közt.
De amikor éjszaka meneteltünk, fáklyafény mellett, dobokkal és diadallal, a vadállatok az éneklés dacára is odajöttek és ott ültek bámész szemmel, nézve, hogy hogy haladunk el.
Ami utazásunk módját illeti, csakugyan inkább hasonlított népünnepélyre kivonuló vándorcirkuszhoz, mint egy komoly fehér ember kutató expedíciójához, — de én csak a helyi szokáshoz alkalmazkodtam; ugyanis így szoktak utazni az erdei törzsfőnökök és nekem adták vagy idekölcsönözték a saját felszerelé süket, én csak éppen kiegészítettem egy-két találmá nyommal, saját fantáziám alapján.
Bent voltunk az Elefántcsont Part sűrű dzsungeljében, követve egy délre vezető ösvényt, amely többé- kevésbbé párhuzamosan haladt a libériái hinterlanddal. Már messze mögöttünk voltak az automobil-utak, a kis Citroenem, a szíves, áldozatkész francia tisztviselők, a messzire terjedő gyarmati civilizáció ütőerei, amelyek mentén az ember egyre nagyobb kényelemmel utazhat. A feketék, akikkel itt találkoztunk, még romlatlanul éltek romlatlan erdeikben és büszkén jártak keltek, minden férfi magával hordta vagy a lándzsáját, íját és nyilait, vagy a kardját és csodálkozva látták, hogy egy fehér ember és egy fehér asszony ilyen zajos bennszülött körülmények közt utazik ; de azért mindig barátságosak voltak, vigyorogva mutogatták sima, hegyes fogukat, olykor egyenesen nevettek, tréfákat és bókokat kiáltva utánunk, amint tova-imbolyogtunk.
Mert függőszékben utaztunk, amelyet meztelen teherhordók cipeltek, közben állandóan üvöltve és énekelve. Mindig volt velünk vagy huszonöt-harminc (beleértve a felügyelőket és a karmestereket), ők vitték a tartalék függőszékeket, a poggyászt, az ajándékokat és a sót, ami a legjobb ajándék. Katié függőszéke rendszerint ragyogó erdei virágokkal volt fedve, fűvel és szőlőlevéllel; az enyémnek a rácsos fejrésze fölött piros-zöld hajópléd volt kiterítve. Voltak dobosaink, táncosaink, zenészeink, akik elefántcsont- és antilopszarv-trombitákon játszottak — és a menet élén nagygőgösen lépdelt mindig Klón, a trombitásom. Neve annyit jelentett: „Nagy Majom”.