A történetek egykoron az ifjúság számára íródtak. A karácsonyi ünnepkör hangulatát idézi valamennyi elbeszélés, és az adventi várakozásban telő időszak komoly tartalommal töltődhet meg általuk.
Bibliai történetek elevenednek meg az első rész írásai nyomán – Mária kincse; Karácsony a názáreti házban; Jézus és a gyermek; A szamaritánus álma -, míg a második rész, a 20. századi meséi – Két notesz; Egy kép története; Csordásék karácsonya -, az egykori csodák továbbéléséről adnak hírt.
Részlet a könyvből:
„Beteg voltam és hívtam a Halált:
– Jer oltsd el ezt a mécsest, hiszen már úgyis alig pislog! Ha sorsunk a sötétség, legyen sötétség. Mindegy a mécsesnek: ég-e újra vagy sem? vagyhogy földhöz csapják és cserép marad!
Éjjel történt ez. Véltem: csak magam vagyok. A hold besütött a hallgató fák közt az ablakomon. Bámulva látom, hogy valaki ül az ágyam előtt. Valaki. Fehér ruhában. Nagy erős, vállas nő. Félkönyékre támaszkodik, s néz rám a szemöldökén át.
Apáca? Hát már annyira vagyok, hogy apácát híttak?!
De nem, ez nem apáca. A fején nem vélum az a fehérség: a haja látszik. Lecsüggő haj, mint a nőké fésülködés előtt. És az a fehérség a feje mögött, mintha nagy szárnya volna.
– Hívtál, – mondja, – itt vagyok.
S a hangja, mint a csipkekárpit susogása, mikor szellő lengeti a tárt ablakban.
Csak bámulom.
– Hívtalak? Ki vagy te?
– Akit hívtál.
– A Halált hívtam én.
– A földiek nyelvén az én nevem.
– Káprázat vagy te csak! Holdfényben kendő vagy mi a szösz.
– A kendő nem beszél, se szeme nincs.
S nyájas-nyugodtan nézett reám.
Tehát lélek, – gondoltam, – lelket látok. Tehát az én lelki valóm is bontakozik már a testemből. Másképp nem látnám. Valami nagy bizalmat éreztem iránta, mint a gyermek a dajkája iránt.
– Köszönöm, hogy eljöttél. Viszel? Vagy magam erejéből szállok majd veled?
A fejét rázta:
– Csak betértem. Ha vinnélek, itt volnának velem, akiket szerettél. Aki meghal, boldogan indul. A te szabadulásodról még nem lehet szó.
– Hát akkor…
– Mondom: csak betértem, mivelhogy gyakorta emlegetsz és hívsz. Pedig nem is ismersz. Hol jótevő angyalnak nevezel, hol átkozol…
– Csak ha gyermeket rabolsz…
– Rablok? Vajjon a gazda, ha letör a barackfájáról egy bimbógallyat, rákiálthat-e az a fa: Rabolsz! És ha az Isten lenyúl egy csillagocskáért s letöri a milliók közül, hogy feljebb vigye?… A Föld az enyém: a Föld gazdája én vagyok.
– Magyarázd ezt a síró anyának.
– Magyarázzam? Vajjon magyarázta-e ő a kisfiának, mikor az iskolába vitte, – és a gyermek rugódozott, sírt, sikoltozott, – magyarázta-e neki, hogy mi a tudomány? mire kell az életben? mi az iskola végen a matura? A gyerek belekapaszkodott az ajtófélfába: Nem, nem akarok!… De az anya megragadta és eltépte onnan.
– Mégis ha tudná minden ember…
– Hogy rabnak érezze magát a Földön? és mindig a szabaduláson járjon minden gondolata?
– Dehát nem élhetnénk-e mindig fenn az Égben?
– Nem éltek-e benne? A Föld úszó gyöngy abban a nagy tengerben, amelynek a neve: Ég.
– Dehát hogy testetlenül élhetnénk, mint te…
– Akkor az emberiség mind széjjelszáll, széjjel a világmindenségbe.
– S ha széjjelszáll?
A fejét rázta:
– Amíg a hernyó hernyó, a fán a helye.
Látszott rajta, hogy unja a kérdéseimet: mosolygott, fölkelt és oszlott, halványult. A két szárnyát fölemelte.
– Még egy szót, – könyörögtem, – azt mondtad: a Halál csak földi neved. Mi az égi?
Elmosolyodott. Hozzámhajolt, s a tenyerét oldalt az ajkához ernyőzte, mintha titkot súgna:
– Élet.”
AZ ARANY, TÖMJÉN, MIRHA KÖNYV LETÖLTÉSE