Gerald Durrell előszava.
Azt hiszem, a kutya egyike az ember legsikeresebb háziasítási kísérleteinek. Voltaképpen magán a természeten is túltettünk, mivel mesterkedéseink nyomán több olyan kutyafajta jelent meg, mint amennyi a természetben található. A legelképesztőbb variációit mutatják a színek, formák,méretek tekintetében, az ír farkaskutyától és a masztifftól a kínai palotapincsiig és csivaváig. Tokájuk van, ráncosak, a fülük lekonyul vagy felfelé mered, megkurtított a farkuk vagy szőrpamacsként ide-oda lengő. Léteznek barnák, feketék, aranyszínűek vagy pettyezettek, akár a fürjtojás – mint például, a dalmata. Egy azonban, légyen bármilyen sokféle is a külsejük, közös bennük: rendkívül fejlett személyiségek.
Részlet a könyvből:
„ERIC PARKER: Hadd legyek a kutyád!
Akkoriban, amikor a háborúknak már az emlékét is elfeledtük, egy barátom, aki többet tud a kutyákról, mintamennyit én valaha is tudni fogok, elvitt egy híres kutyatenyésztő telepre. Sokat hallottam már erről a telepről, és nemigen fért a fejembe, vajon hogyan győzi a tulajdonosa tartani, etetni és idomítani azt a sok dán dogot; már nem emlékszem, hány volt belőlük, de jóval több, mint amennyivel szerintem bárki egyedül megbirkózhat.
Akárhogy gondoltam is, amikor ott álltam a kifutók hosszú sora előtt, rádöbbentem, hogy mindent alábecsültem: a kutyák számát és hatalmas napi ételadagját csak-úgy, mint egy-egy állat önálló mozgásterének méretét. Csodálatosan szervezett, hatékony és tiszta telep volt, ráadásul aránylag csendes is, mert visszhangzó lármára, zajos kutyabemutatókra számítottam, ám a legtöbb kutya nesztelenül sétált a kifutókban.
De nem is a csend volt az, ami elsőként és legfőképpen megfogott, ami szinte megbabonázta az egész telepet, hanem a magány, az egyedüllét érzése. Sétáltam egyik kifutótól a másikig, azaz inkább egyik kutyától a másikig. Amint egy-egy állat dróthálóval elkerített, kavicsos kis négyszögéhez értem, mindegyiknek a lakója odajött a kerítéshez,és végigsétált előttem, én pedig sorra megcsodáltam erős testüket, nemes vonalú fejüket, de rácsodálkoztam valami másra is. Sok kutyát láttam már mindenféle kiállításon,ahogy végigmentek a hosszú padsorok mentén, és sok mindent láttam már tükröződni a kutyaszemekben, de olyat,amilyet azon a napon, soha azelőtt nem láttam. Mert ott azon kaptam magam, hogy nem én mustrálgatom a kutyákat, hanem ők engem, és mindegyik azzal a tekintettel néz rám, ahogy csakis a kutyák tudnak, ugyanazzal a reménykedéssel, ugyanazzal a reménytelenséggel. „Veled mehetek? Hadd legyek a kutyád! Nem lehetnék mégis a kutyád?Biztos, hogy nem?”
Nekem pedig ketrecről ketrecre nemet kellett mondanom, a Nemet kellett megtestesítenem. Amint rám nézett, mindegyik kutya tudta, mit fogok felelni. Azok a kutyák minden, hozzám hasonlóan arra vetődő, kíváncsian bámészkodó látogatóról nyomban tudták, mit felel majd a kérdésükre. Amikor elvitt a kutyafarmra, alighanem a barátom sem sejtette, milyen hatással lesz ránk annak a rengeteg kutyának a látványa. Azóta sok év telt el, de annak a napfényes, őszi kirándulásnak az emlékképe még mindig elevenen él; a kitűnő gondozás, a kitűnő ellátás, az egészséges tartás és a testi kényelem ellenére azoknak a kutyáknak a szemében – kivétel nélkül mindegyikében – ugyanaz a kérdés és ugyanaz a válasz tükröződött.”
A LEGSZEBB KUTYATÖRTÉNETEK HANGOSKÖNYV LETÖLTÉSE
VAGY