Amy Dorrit sorsa már születésekor eldőlt, hiszen az adósok börtönében látta meg a napvilágot. Apja évtizedek óta él itt, és Amy az, aki felnőve nemcsak róla, de testvéreiről is odaadóan gondoskodik. Egy napon találkozik a jómódú Arthur Clennammel, aki családjának titka után nyomozva arra a következtetésre jut, hogy az valamiképpen a Dorrit család tragédiájával áll összefüggésben. Mindent megtesz, hogy a titokra fényt derítsen, és addig is segítsen Amyn, akinek áldozatossága, nemessége és jósága elbűvöli őt.
Részlet a könyvből:
„Komor, sivár, unalmas vasárnap este volt Londonban. Az őrjítő harangkongást a dissonantia minden fokán, keményen és lágyan, rekedten és tisztán, gyorsan és lassan, rémesen visszhangozta a tégla és vakolat. A korom bűnbánó köntösével burkolt mélabús utcák kegyetlen csüggetegségre hangolták az emberek lelkét, a kik arra voltak kárhoztatva, hogy az ablakokból nézzenek ki rájok. Minden téren, fölfelé majdnem minden utcán és lefelé csaknem minden fordulónál zúgott, kongott, döngött egy-egy panaszos harang, mintha dögvész pusztítana a városban és halott-szállító szekerek zörögnének mindenfelé. Be volt zárva és el volt reteszelve minden, a mi esetleg üdülést nyújthatott volna az agyondolgozott népességnek. Festmények, ismeretlen állatok, ritka növények és virágok, a hajdankor természetes és mesterséges csodái – mind zár alatt voltak, mert tabut mondott rájuk az a fölvilágosodott ridegség, a mely szinte azt a hitet keltette a British-múzeumban lévő ocsmány déltengeri istenekben, hogy megint visszakerültek a hazájukba. Semmi egyéb látnivaló, csak utca, utca, utca. Semmi egyéb belélegzeni való, csak utca, utca, utca. Semmi, a mi elfoglalná vagy fölemelné a töprengő elmét. Semmi, a mit csinálhatna a fáradt munkás, ha csak hetedik napjának egyhangúságát össze nem akarja hasonlítani hat napjának egyhangúságával, el nem gondolkozik azon, milyen nehéz élete van neki, s ezzel nem mulat jól vagy rosszul – a hogy éppen lehetséges.
Ebben a boldog időben, a mely annyira előmozdítja a vallás és az erkölcs érdekeit, Clennam Arthur, aki nemrég érkezett Marseilleből Doveren keresztűl, a doveri postakocsin, a „Kékszemű Lány”-on, egy kávéház ablakában ült a Ludgate Hillen. Tízezer egyforma ház vette körül, a mely mind oly komoran nézett le az utcákra, amelyeket alkotott, mintha valamennyiben a naptármese tíz fiatal embere laknék, akik minden éjszaka bekormozták az arcukat és jajgatva panaszolták nyomorúságukat. Ötvenezer lakás vette őt körül, a melyekben oly egészségtelenül laktak az emberek, hogy a friss víz, ha szombat este beállították túlzsúfolt helyiségeikbe, vasárnap reggelre megposhadt; mindazonáltal ő lordsága, a kerület képviselője, elszörnyűködött, hogy ezek az emberek nem tudtak kényelmesen aludni a frissen vágott marhák társaságában. A szélrózsa minden irányában, több mérföldnyi kerületben, kút- és odúszerű szűk házak álltak egymás hátán, a melyekben levegő után kapkodtak a lakók. A város szívén keresztül árapályos, dögvészes csatorna húzódott a friss, tiszta folyó helyén. Micsoda világi szükséglete lehetett e mintegy milliónyi emberi lénynek, a kik hetenkint hat napon át ebben az Árkádiában dolgoztak, amelynek édes egyhangúsága rájuk nehezedett a bölcsőtől a sírig – micsoda világi szükségletük lehetett vajon a hét hetedik napján? Világos, hogy nem lehetett szükségük semmi egyébre, csak mennél szigorúbb rendőrökre.”