„James Parker a hónapos szoba vaságyán ült és azon gondolkozott, hogy írjon-e búcsúleveleket, mielőtt felakasztja magát? Mert azzal tisztában volt, hogy öngyilkos lesz. Ma délelőtt foszlott el utolsó reménye, amikor egy jóakarója ajánlólevelével alkalmaztatásra jelentkezett egy nagy cégnél. Az igazgató a szemébe nevetett és azt mondta, hogy éppen most mondtak fel kétszáz régi emberüknek. Szó sem lehet új tisztviselő felvételéről.
Hát persze a tőzsde! És a gazdasági világválság.
Azt igazán mindenki tudhatná, hogy amikor milliárd dollárok úsznak el napok alatt, akkor egyszerre megreng a föld a vállalatok alatt és naponta tízezrek válnak állástalanokká.
James Parker nem volt naplopó. A világháború idején mint húszéves fiatalember került az európai harcterekre és nagy sikereket aratott mint repülőtiszt. Leszerelés után volt némi pénze, műkereskedő lett és eleinte egészen szépen virágzott az üzlete.
Ebben az időben James ismert alakja volt a new-yorki aranyifjúságnak. Elegáns sportkocsiján minden este más-más mulató elé hajtott és mint szenvedélyes táncos, többnyire csak hajnalban hagyta el a music-hallt, néha nem is egyedül, hanem valamelyik táncosnő karján.
De most már majdnem egy év óta szörnyen le volt törve. Fillérekért vesztegette el raktárát, tele volt adóssággal, fogalma sem volt, hogy miből tengetheti tovább nyomorúságos életét. Mert New-Yorknak nincsen szíve. Akinek nincsen pénz a zsebében, azt ridegen, könyörtelenül hagyják elpusztulni. A nyolc milliós gigantikus városban igazán nem veszik észre, ha néhány ezer ember egyszerűen elmerül és eltűnik.
James nem volt éppen érzelmes ember, de e pillanatban mégis könnyekkel volt tele a szeme. Sajnálta magát. Igazságtalanságnak tartotta, hogy harmincnyolc éves korában nyomorultul pusztuljon el, mint egy patkány. És túlságosan egészséges volt. Noha a sok éhezéstől meglehetősen elgyengült, még mindig ruganyosak voltak az izmai, ép volt minden szerve. Ilyen jó fizikumban szinte legyőzhetetlenül erős az étvágy.
Pedig világos, hogy meg kell halnia. Olyan szabályosan halálra volt ítélve, akár a Sing-Sing fegyház valamelyik rablógyilkosa. A különbség csak az volt, hogy ott a hóhér hajtja végre az ítéletet, itt pedig őrá bízták, hogy éhen akar-e halni, vagy önkezével vet véget nyomorúságának.
Minden képzelhető pénzforrását kimerítette már. Valamennyi ismerősének tartozott. Minden ingóságát eladta, kivéve a ruháit. Ezekhez makacsul ragaszkodott. Túlságosan ki volt fejlődve a szépérzéke. Hiszen műtárgyakkal kereskedett, a vérébe és idegeibe volt ágyazva a szép iránti lelkesedés. Még mindig volt néhány szép ruhája, nyakkendője és frakkja is kifogástalanul elegáns volt. Ebben a vakolatát hullató, penészes szagú, bútorok nélküli nyomorúságos szobában olyan volt elegáns ruhájában, mint egy elátkozott herceg.”