„Az egyetlen holdhajó parancsnokának lenni olyan kitüntetésnek számított, amire Pat Harris igencsak büszke lehetett. Miközben az utasok egyenként beszálltak a Szelénébe, ablak melletti ülőhelyért tülekedve, azon tűnődött, vajon milyen lesz az útjuk ez alkalommal. A visszapillantó tükörben látta Miss Wilkinst, aki nagyon csinosan festett a Holdidegenforgalmi Hivatal kék egyenruhájában, s aki épp a szokásos módon üdvözölte az utasokat. Amikor együtt voltak szolgálatban, mindig igyekezett úgy gondolni rá, mint Miss Wilkinsre, nem pedig mint Sue-ra. De hogy Sue mit gondolt róla, azt igazából eddig még nem sikerült megtudnia.
Ismerős arcok nem voltak: új csoport, valamennyien izgatottak az első kőrútjuk előtt. Tipikus turisták, idősebb emberek, akik egy olyan világba látogatnak el, amely fiatal korukban az elérhetetlenség legnagyobb szimbóluma volt. Mindössze négy vagy öt utas volt a harmincon innen, ezek valószínűleg valamelyik holdbázis technikai személyzetéhez tartoztak, és szabadságukat töltötték. Eléggé általános szabály, állapította meg már korábban Pat, hogy minden idős ember a Földről jön, míg valamennyi fiatal a Hold lakója.
De a Szomjúság Tengere mindegyikük számára újdonságot jelentett. A Szeléné megfigyelő ablakain túl szürke, poros felszíne megszakítás nélkül nyúlt egészen addig, amíg el nem érte a csillagokat. Felette függött a halványuló Föld sarlója, örökre az égnek arra a darabjára állítva, ahonnan milliárd évekig el nem mozdult. A földanya fénylő, kékeszöld világossága hideg sugárzással árasztotta el e furcsa tájat, mely valóban hideg volt, a felszínen talán mínusz háromszáz fok.
Puszta ránézésre senki sem tudta volna megmondani, hogy a tenger folyékony-e vagy szilárd. Teljesen sík és jellegtelen volt, mentes mindazoktól a repedésektől és hasadásoktól, amelyek millió sebként pásztázták e meddő világ többi részét. Egyetlen domb, kő, még kavics sem törte meg monoton egyformaságát. A Földön egyetlen tenger, még egy malomtó sem volt soha oly nyugodt, mint ez.
Portenger volt, nem pedig víz, ezért minden emberi tapasztalat számára idegen, s éppen ezért vonzotta az embereket. Finomabb volt, mint a hintőpor, s e légüres térben szárazabb, mint a Szahara napégette homokja. Oly könnyen és akadálytalanul folyt, mint bármilyen folyadék. A beléejtett nehéz tárgy abban a pillanatban eltűnik, loccsanás nélkül, s útjának semmi nyomát nem hagyja maga után. E csalóka felszínen semmi más nem tud haladni, csak a kis, kétszemélyes speciális porszánkók – no meg a Szeléné, a szán és az autóbusz fantasztikus kombinációja; valamelyest hasonlít azokhoz a „hómacskákhoz”, amelyek egy emberöltővel ezelőtt az Antarktiszt tárták fel.”
A HOLDRENGÉS HANGOSKÖNYV LETÖLTÉSE