Kele, a szép, öreg gólya a szárnyába kapott ólomgolyótól sebesülést szenved. A parti nádasokhoz szokott vadmadár idegen környezetben, az ismeretlen télben küzd a gyógyulásért és gyanakvóan fogad minden segítséget. Új birodalma, a kert, az udvar és a ház nem feledteti a meleg afrikai homokot. Nehezen megy a barátság kiépítése az emberrel és a hozzá szelídült állatokkal is. De mire eljön a következő nyárutó, minden megváltozik.
A megszelídült gólya szárnya meggyógyul és már nem a félelemnek, hanem az ősi ösztönnek, a társak hívásának enged, amikor szárnyai alá kapja a levegőt, hogy búcsút mondjon a vendéglátó öreg kertésznek és házának, majd elszárnyaljon dél felé.
Igazi mese az életről, a halálról, a barátságról, és a törvényről.
Részlet a hangoskönyvből:
„A csapatban valami meglazult. Már reggel óta érezni lehetett, hogy nincs minden rendben, és most kivált egy öreg gólya, és széles szárnnyal körözni kezdett. A fiatalok szívesen mentek volna a magányos vándor után, de a vezetők nem tágítottak, mert nem volt még itt a pihenés ideje.
A rend tehát nem bomlott meg, csak egy gólya vált ki, a többi ment előre kérlelhetetlen egyformasággal.
– Majd utánatok megyek – intett szárnyával az elmaradt vándor, ám ebben a szárnycsapásban majdnem annyi szomorúság volt, mint mikor egy ember azt mondja: Isten veletek.
– A nagy víznél elérhetsz bennünket – intett a csapat vissza, de szemükben megvillant valami, és testükön átborzongott a búcsúzás. Tudták, hogy viszontlátás nincs, és a nemzetség eggyel kevesebb lett. Ha majd leszállnak valahol, talán számadást tartanak, hogy mennyien maradtak, talán visszaszáll egy pillanatra emlékezetük az elhagyotthoz, de most erre nincs idő. Előttük a tér, amelyet meg kell még ma járni, előttük az idő, amelybe ez a tér éppen belefér – tűnődni nem lehet. A csapat minden tagja érzi a hiányt, mintha társuk helye üresen velük repülne, de ezen segíteni nem lehet, mert a segítség többe kerülne, mint a veszteség. Előre, előre az évmilliós országúton, az ősök százezerszer megjárt útján, előre, könyörtelenül elhányva a fogyó életet a jövendő élet nevében.
A békák, kígyók, gyíkok eltűntek; a szöcskék és sáskák megfogyatkoztak, a fiatalok éhesen ébredtek a fészek peremén, egér az idén nem sok volt, hát indulni kellett, mert elfogyott az élelem. A nagy utat éhesen megtenni nem lehet, és azt se lehet megvárni, hogy a fiatalok meggyöngülve, kalandvágyóan és erőtlenül vágjanak neki az útnak. A csapaton végigszaladt az indulás intő rezdülése, az érzéketlen tollak alatt érezni lehetett messze idegen tájak üzenetét, és a felhők formája, az ég színe, a szél őszies sziszegése is mind, mind azt mondta: – Indulás!”
A FEKETE ISTVÁN KELE HANGOSKÖNYV LETÖLTÉSE
vagy