A biedermeier Pest ködös-párás Duna-parti világából rejtélyesen dereng föl Ulwing Kristóf építőmester hatalmas háza, ahol három generáció élete tárul elénk: a nagy gazdagságot szerző, kemény és elszánt építőmesteré, a vagyonnal és az érzelmeivel egyaránt takarékos fiú, János Hubert sorsa, valamint a tékozló unokáé, Ulwing Kristófé. Titkos, ki nem mondott, meg nem élt szerelmek, egy asszony odaadó hűsége és szeretete.
Részlet a könyvből:
„Este volt. A tél fehéren hullott a földre. A havazáson át nagy jegenyék jöttek a kocsi elé. Kísértetiesen, lombtalanul jöttek a mozdulatlan síkon. Mögöttük hegyek keltek föl a hóban. Kicsiny templomtornyok, háztetők torlódtak egymás fölé. Elszórt, apró négyszögek gyulladtak meg.
Éjszaka lett, mire a kocsi a vámsorompóhoz ért. Túl a sorompón két hóbasüppedt faköpönyeg állt egymással szemben. A kocsis trombitát csinált a kezéből. Egy álmos hang felelt és az őrházikók sötét üregében mozogni kezdtek a fehér csákóbokréták. A sorompóőr viskójából lámpafény bukott ki. A fény mögött karabélyos ember kullogott a kocsi irányába.
Kétszínnel festett, magaskerekű utazókocsi volt, felső fele sötétzöld, az alsó rész és a kerekek citromsárgák. Fönn, a keskeny bak mellett kicsiny olajlámpák égtek, világuk elszéledt a lovak hátán. Az állatok teste füstölt a hidegben.
Az őr fölemelte a kézilámpáját. A fény nyers érintésétől összerezzent a kocsiablak és elmerült. Üresen maradt keretébe egy erőteljes, ősz fej tolódott. Két mozdulatlan, nyugodt szem nézett a sorompóőr szeme közé. Az ember meghátrált. Válla alázatosan görbült előre.
– Az Ulwing-kocsi!… – Félrehúzta a sorompót. A két faköpönyeg alatt fegyverrel tisztelgett a városi polgárőrség.
– Mehet…
Ferde palánkok, üres telkek fölött botorkált a kocsilámpák fénye. Egy elhagyott nagy piac. Egy templom fala. A görbe utcák mentén világtalan házak ültek a gödrök között; lezárt szemmel ültek és hallgattak a sötétben. Odébb magasabbak lettek a házak. Ember nem járt sehol. Csak a Grassalkovich herceg palotája mellett gázolt egy éjjeli őr a hóban. Kezében rúdra akasztott vaslámpát lóbált. Alabárdjának az árnyéka, mint valami ágaskodó fekete állat mozgott feje fölött a falon.
A városháza tornyáról egy kopott hang kiáltott bele a csendes éjszakába:
– Dicsértessék az Úr Jézus!… Fenn a magasban a tűzőr jelezte, hogy ébren van.
Megint elhallgatott a város. A hó nyugalmasan hullott az ormos, vén tetők között és a kiugró ereszek alatt, mint az összeesküvők, ferdén, gyanakodva jöttek elő az utcák minden oldalról. Ahol egybesereglettek, zegzugos tér lett belőlük. A tér közepén, a Szervita-kút kávájáról fagyosan csurgott a víz, mintha valakinek a hangja lassan, akadozva imádkoznék a templom előtt a sötétben.”