Fülszöveg
Old Shatterhand a vadnyugat híres vadásza ezúttal egy kisvárosba, Westonba tart, hogy ott várja meg hű társa Winnetou apacs törzsfőnök érkezését. Itt találkoznak Mr. Watter-el, ki a hegyek között páratlan aranykincsre bukkant. Sajnos az aranyról tud a kegyetlen és ravasz „prayer-man”, ki nyomában van és csapdát állít. Old Shatterhand azonnal honfitársa segítségére siet, ezzel komoly életveszélybe sodorja magát, mert megkezdődik a hajsza az aranyért! A „prayer-man” szövetkezik a bosszúvágyó vérindián főnökkel Peteh-el ki mindenáron kínzócölöphöz akarja köttetni barátainkat. A csapda tökéletes, csak éppen Winnetou-val nem számol…
Részlet a könyvből:
„Winnetou egész hosszú sor híres őst sorolhatott fel, akik mind törzsfőnökök voltak. Ismerte életüket, minden cselekedetüket és tőlük örökölte olyan helyek ismeretét, melyekről még a legválogatottabb kínzás sem tudott volna belőle egy szót sem kiszedni. Én voltam az egyetlen ember, akinek, ha nagyon ritkán is és csak igen-igen távolról, halvány célzást tett erre vonatkozólag. Ehhez járult, hogy különben is páratlanul éles és gyakorlott szemének rendkívüli képessége volt nemes ércek lelőhelyét felfedezni. Tudtam, hogy egyik törzstől a másikhoz való gyakori vándorlásai alkalmával maga is fedezett fel olyan helyeket, ahol aranyat, vagy ezüstöt lehetett találni. Ilyenkor gyakran napokat, sőt heteket töltött el azzal, hogy ezeket a helyeket hozzáférhetetlenekké tegye, vagy legalább is úgy elrejtse, hogy más hosszú időt tölthetett el közvetlen közelében, anélkül, hogy csak sejtené is, mily óriási vagyon kútfején ül.
Ilyen helyeket keresett azután fel, ha néha abba a helyzetbe jutott, hogy pénzre volt szüksége. A vad nyugaton ez az eset nem fordult elő, mert ott útközben maga lőtte le a vadat, ami az étkezéshez kellett és számíthatott rá, hogy minden, vele baráti viszonyban levő ember tanyáján, vagy sátrában örömmel fogadják vendégül. De ha egy erődöt, vagy más nagyobb telepet kellett meglátogatnia, hogy lőszert vásároljon, vagy pedig nagyobb utazást tett a „kultúr” vidékekre, akkor pénzre volt szüksége. Ilyenkor mindig ellátta magát jókora készlet nuggettel, melyeket vert aranyért vagy „számokkal teleírt papírért” cserélt be.
Azt nem is kell külön említenem, hogy zsebe, ha volt nála pénz, számomra állandóan nyitva állott; de ez nem volt gyakori eset, mert én nem tartozom azok közé az emberek közé, akik csak azért barátkoznak, hogy barátjukat kiszipolyozzák. A szükségben inkább fordulnék pénzért idegenhez, mint baráthoz, mert tapasztalásból tudom, amikor más, egyébként igen derék embereken segítettem, hogy a kölcsönzés valósággal meggyilkolja a barátságot. Mondhatnak nekem, amit akarnak, mégis azt állítom, hogy ha valaki bármilyen jóakarattal legyen is irántam, bármilyen magas véleménnyel legyen is rólam, bármilyen sziklaszilárdan meg legyen is győződve fizetőképességemről, mihelyt száz, vagy ötven, vagy akár csak húsz márkát kérnék tőle kölcsön, legalább egy picike csöpp esik barátságunk ragyogó himporára és ha csak néhány darabkát lemos róla… a pillangó már meg van sebesítve. Az igazi barátság képes a legnagyobb áldozatra, Winnetoué és az enyém pláne életünk feláldozására is. Ez az áldozatkészség valami szent, valami nagy, a pénzkölcsönzés pedig olyan köznapi, aljas, durván anyagias, hogy barátok között el kell kerülni és csak… két teljes szegény gimnazista és a falkenaui jó Franci között volna szabad előfordulnia!”
A HAJSZA AZ ARANYÉRT KÖNYV LETÖLTÉSE