Megjegyzés a szerző tollából: „A Hét pofon először rövid történet volt; szólt egy fiatalemberről, aki nem nyugodott bele, hogy visszaéljenek a fiatalságával: nyugodt, világos, áttetsző és szemtelen történet, amelynek jelentősége nincs, csak hatása. Én is voltam fiatalember, és semmibe se nyugodtam bele, tehát tudom, hogyan van ez. A legtöbb fiatalember belenyugszik. Erről a kérdésről sokszor írtam már. (Aludni is tilos, Előszó egy házassághoz stb.) De máskülönben mindig kimondtam, amit gondolok, csak a Hét pofonban nem mondtam ki, amit gondolok, csak azt mondtam ki, ami történik. Ennélfogva a Hét pofon irodalmilag értéktelen, és talán éppen ezért, sikere van. Viszontláttam filmen és elolvastam portugálul. Az évek során számtalanszor elfeledkeztem róla és számtalanszor eszembe juttatták. És úgy látszik a Hét pofon karrierje megindult mostan. A Hét pofoné, mondom. Nem az enyém Az enyém nem.”
Részlet a könyvből:
„Tenson MacPhab ősei bibliát olvastak, bagót rágtak és általában megölték ellenségeiket. Tenson kissé feszélyezetten üldögélt a King’s Garden falánál, s az esti felhőket bámulta, amelyek olyan lassan vonultak, mint az óramutató.
A platánok levelein aranyvörös cseppek hunyorgása látszott. Egy öreg csősz szakálla éppilyen volt, s botjának szeges végére úgy tűzött fel egy fürt lehullott veres falevelet, mintha a saját szakállának másodpéldányát vinne maga előtt.
Tenson MacPhab érezte a békét; a Békét, mint valami habos, bodzaillatú valóságot, amelyben fürödni lehet. Vérében volt a régi kalózfilozófia, a gyakorlati bölcsesség, amelyet tengerészek és szárazföldi rablók életéből szűrt le az Idő: hogy mikor az ember a csuklóján s a nyakszirtjén érzi a Békét, akkor az a vége felé jár, s hogy amikor a békéből Béke lesz, akkor már voltaképpen nincs is.
MacPhab tudta, hogy valami baj van. A dolgokat két irányból szokta nézni, s általában az ellenfél irányából is… Nem hibáztatta a gazdagokat azért, mert gazdagok, a bűnösöket azért, mert bűnösök. De most, amint itt ült, mint egy aranyszegélyes képeslapon: most tisztán és érthetően megszólalt benne egy hang, talán valamely régi MacPhab hangja:
– Elég volt, fiam, ebből az önámításból. Minden rosszul van, mindenki hibás, pokolba az egész társasággal. Üss a fejükre.
Tenson megrettenve csitította a vén keltát, akinek nagy, vörös üstöke lehetett, s nyilván naponta a fejére ütött valakinek. De Tenson attól félt, hogy a rendőr meg találja hallani, mit beszél a keblében ez az izgága ős.
Azért mindjárt odább is állt, abban a hiú reményben, hogy az ember minden baját otthagyhatja
egy padon. Feketerigók ugráltak a lábainál, és zümmögő bogarak keringtek a pókhálós lombok alatt.
Tenson, hogy kiegyezzen az uszító hanggal, maga is így sóhajtott:
– Most már valami történni fog, igen, mert ez így nem megy tovább.
A kislányok nagy, ijedt szemekkel néztek Tensonra, s egy rendőr is gyanakodva mérte végig. Ennyire meglátszik valakin, ha egyszer úgy érzi, hogy valaminek történnie kell.
És úgy is történt. De előbb hónapok teltek el, és még mindig nem történt semmi.”